„Az egyéni választókerületi rendszer átdolgozása szükségképpen egy „igazságtalan” eredményt szül. A számtalan szempont figyelembe vétele ugyanis az abszolútra törekszik, de ez az egyéni nézőpontból nyilvánvalóan láthatatlan marad.”

Tézis

2010. áprilisa óta – az újonnan megalakult Országgyűlés állandósuló üléseinek köszönhetően – gyors egymásutánban születnek a magyar közjogi rendszer egyes – kiemeltebb – elemeit megváltoztató joganyagok. Ezek közül egy a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról szóló 2010. évi L. tv. (továbbiakban: Törvény), amely hatályon kívül helyezte az ugyanezen témájú 1990. évi LXIV. tv-t.

A kormányzati törekvés – ez már a választás előtt is ismert volt – célul tűzte ki, hogy csökkentse a politikai tisztségviselők számát mind országos és mind helyi szinten.

A jegyzőket érintő – azonnali feladatot jelentő – legfőbb változás, hogy a 10.000 főt meghaladó városokban az egyéni választókerületek száma csökken, ami maga után vonja a korábbi struktúra átalakítását, nagyobb kerületek létrehozását.

A Törvény 24. §-a elrendelte, hogy minderre a hatályba lépést követően 30 nap áll rendelkezésre. Az anyagi jogi szabályt kiszolgáló, a választási eljárásról szóló 1997. évi C. tv. (továbbiakban: Ve.) ide vonatkozó passzusai azonban nem változtak. Ennek a jogszabálynak a 9-11. §-ai írják elő – természetesen az Alkotmány 71. §-a felhatalmazása alapján -, hogy a választójogot egyenlően kell biztosítani. De azt is kimondja, hogy az egyenlőség nem pusztán a számszerűségből következik, hanem a nemzetiségi, vallási, történelmi, földrajzi, és egyéb helyi sajátosságok figyelembe vételével.
Meglehetősen tágan lehet értelmezni a mozgásteret. Az Alkotmánybíróság 22/2005. (VI. 17.) sz. határozatával, ami az Európa Tanács Velence Bizottságának 190/2002. sz. véleményét is figyelembe vette, csak annyit mondott ki, hogy az egyéni választókerületek közötti kétszeres eltérés semmilyen körülmények között nem elfogadható, és bármely eltérésnek alkotmányos indokai kell, hogy legyenek. A pontosabb feltételrendszer kidolgozásának ódiumát finoman dobta vissza a jogalkotónak. Ezt azonban politikai erő Magyarországon nem kívánja felvállalni.

Antitézis

Salgótarján egy völgyváros. Ennek sajátosságait nehezen lehet elmagyarázni egy viszonylag összefüggő alföldi városban élő számára. Talán a legjobb hasonlat az lehet, miszerint a kiterjedése, és elhelyezkedése olyan, akár a hegyek testében elhelyezkedő érrendszer. Az ütőér a viszonylag egyértelmű észak-déli irányban halad, amelyből kisebb erek ágaznak kelet és nyugat felé. Ha ennél a hasonlatnál maradunk, olyan a város központi kiterjedtségének elhelyezkedése, mint a tüdő érrendszere. Az erek végén ott vannak a léghólyagok. A városrészek ilyen formájú zsákokat képeznek a hegyek ölelő karjai között. A városközponton kívül van több külső városrész (Rónafalu, Rónabánya, Zagyvaróna, Somoskő, Salgóbánya) is, amely messze helyezkedik el a „Salgótarján vége” táblán túl a közutak mentén. Előfordul az, hogy akár 8 km-re is legyen egy külső városrész.

A történelmi kialakulása Salgótarjánnak két fő irányt mutatott. Az egyik irány a folyamatos városközponti növekedés volt, az ipari fejlődésnek köszönhető növekvő munkaerő-szükséglet miatt. A másik pedig a környező falvaknak a városhoz való csatolása. Ez utóbbi azonban azt vonta maga után, hogy hosszú évtizedek alatt is megmaradt a helyiek identitástudata.

Többször is hallottam pl.: baglyasaljai lakosoktól, hogy a helyi képviselőjüket úgy nevezik, hogy a „baglyasi polgármester”. Ez utóbbi helyzetet az is jól mutatja, hogy Somoskőújfalu városrész helyi népszavazással levált 2006-ban egy korábbi önkormányzati döntés miatt.

Szintézis

Ebben a helyzetben nem lehet azt mondani, hogy a helyes döntés irányába visz az, ha a Ve. 9. § (1) bekezdésének kizárólagosságát próbáljuk erőltetni. Nem is lehet, hiszen a (2) bekezdésben megfogalmazott egyéb sajátosságok figyelembe vételével sokkal pontosabb képet kaphatunk egy arányos választási rendszerről.

Miután a választókerületek új struktúrája részemről – mint a helyi választási iroda vezetője részéről – lezártnak tekintett, megállapítható, hogy a legnagyobb kerület 3978 fő, a legkisebb pedig 2524 fő. A kettő közötti különbség 57%, és ez messze a legkiugróbb arány. A számtani átlagban 3241 fős körzetek jönnek ki. A kialakított körzetek nagy része e körül a szám körül mozog.

Az elv az volt, hogy az átlagnak megfelelő körzetekkel dolgozzunk, és a lehető leginkább vegyük figyelembe a történelmi, földrajzi sajátosságokat. A legnagyobb, az I. (Beszterce) Választókerület, is úgy alakult ki, hogy ez a terület Salgótarján legnagyobb lakótelepe, amit megbontani nem akartunk, viszont szükségszerűen – hiszen a legközelebb ez áll hozzájuk a központi városelemek közül – két apróbb (Salgóbánya 240 fővel, Somoskő 232 fővel) külső városrészt hozzá kellett csatolni. A legkisebbet, a VII. Választókerületet, pedig úgy alakítottuk ki, hogy egy alapvetően kertvárosi és víkendházas területhez – ami korábban egy egységet alkotott 2009 fővel – hozzá kellett csatolni a sorházas, belvárosnak számító „Vásártér” területéből azt a kb. 500 főt, akikkel kijött ez az 57%-os különbség. Szükséges, de nehéz kompromisszumok.

Úgy gondolom, hogy a Ve. alapvetően helyesen szabályozza azt, hogy nem köti meg a jegyző kezét a végső döntésben.

Összebékíteni a különböző szempontokat csak az tudja, aki itt él, akinek sok információja van, aki képes felvállalni a döntéssel járó ellenérzésekkel együtt is a helyes irányt.