Plasztik világunk cégére, a kártya.
A hitel-, és a bankkártyák után jöttek szépen sorban a többiek: a törzsvásárlói-, a telefon-, a smart-, és chipkártyák – hiszen az Európába vezető út csupa mágnes- és processzorleolvasóval vagyon kikövezve, nem beszélve az amerikairól, melynek partjai egyenesen megközelíthetetlenek a tűz-, és vízálló lapocskák nélkül. (Főleg úszva…)

Amúgy is mindenki szeret kártyázni, van, aki a tarokkra esküszik, más meg a bridzsre, de kiirthatatlan a póker, a römi meg az ulti is.
A kártya nem véletlenül válik könnyen szenvedéllyé, mert – ismerjük el! – kártyázni jó.
A plasztik praktikus, elegáns, biztonságos, kis helyen elfér, a sokrekeszes-kártyatartós pénz- és levéltárca mindig jó ajándék. Adni is, kapni is. (Főleg bőrből…)
Nem csoda hát, ha az önkormányzati okmányirodák valóságos ostrom alatt állnak: a magára valamit is adó, igényes lakos immár plasztikra cseréli drága kis szig-ét, nem is egyre, inkább rögvest kettőre, mert a személyazonosító igazolvány mellé íziben kap egy lakcímet igazoló hatósági igazolványt is – a továbbiakban: lihi-t – ami ugyan már nem plasztik, de úszni azért lehet vele. (Főleg nyáron…)
Az önkormányzatok elegáns irodával, sorszámosztással, okmánybélyeg-árusítással, irdatlanul drága és okos számítógépekkel, fényképészettel állják a sarat. (Főleg amit az ügyfelek behordanak…)
De mindenkinek megéri a tortúra: a lakos azon nyomban lihihez, pár hét alatt plasztikkártyához (szig), az önkormányzat pedig temérdek nélkülözhetetlen adathoz jut, amelyet az arany grammsúly-árában vásárolt, mázsás számítógép – nyilván arányosan intelligens – memóriájában tárol. A kétely első árnyéka csak akkor sejlik fel a lakos – közel sem Siemens-teljesítményű – agyában, amikor nem átallja nehezen megszerzett és szenvedélyesen megszeretett kártyáját egyetlen röpke hónapon belül elveszíteni, lévén, hogy valami másik irigy hamiskártyás többi plasztikjával együtt eltulajdonítja azt, s pótolandó a hiányt, visszasiet az önkormányzat okmányirodájába, új szig.ért. Hulló könnyei közepette leperkálja a büntetést – amellyel, persze, mélységesen egyetért: akit kiraboltak, és már úgyis végigjárta a rendőrséget, a bankokat, a benzinkutakat, a telefontársaságokat, az útlevélosztályt, az fizessen, az anyja szemit! Máskor majd meggondolja, hogy kiraboltassa-e magát! – és esdve tekint a Matáv-vonal végén lógó előadóra… Tenné meg, hogy újra printelné a szig.papírokat, méghozzá nagyon-nagyon gyorsan, mert szig.plasztik nélkül nem áll szóba vele sem bank, sem útlevélosztály, sem telefontársaság, a benzinkutakról már nem is beszélve.
Nem ad printet, mondja a megtört tekintetű előadó az elegáns okmányirodában, fényképezőgép elé tessékelve a lakos, miközben a Matáv vonalán lóg és a népesség-nyilvántartó (nyilván) megtört tekintetű, folyvást Matáv vonalon lógó előadójára vár, jó negyven perce, s fáradt, de határozott hangon szül.akvi.kivonatot kér. A lakos könnye száradni látszik, búját a döbbenet váltja. Leteszi az előadó pultjára megmaradt lihijét, melyen tisztán, olvashatóan áll a kiállítás időpontja: nem létezik, hogy ennyire hülye legyen ez a mázsányi, aranyárú Siemens, hogy huszonöt napra nem emlékszik vissza…
Nem hülye! Sértődik meg a kapcsolásra és/vagy nyilvántartásra, emberi szóra (ötven perce) várakozó előadó. Csak le van tiltva.
Mint a lakos kártyái. Mint az útlevele. Mint a józanész, gondolja a kártyás, miközben szül.akvi.kiv.ért matat a táskájában. És akkor korszakalkotó gondolata támad: kéne még egy mázsás Siemens, meg egy népesség-nyilvántartóból akkreditált előadó, minden okmányirodába, aki magánál tartaná a környék minden lakosának kartotékon tárolt adatait – plasztik-dobozokban – s azt rátenné a kettő Siemensre. (Főleg, hogy ne billegjen…)