Az Áe-t nagyon tiszteltük, részben a kora miatt, részben azért, mert már elődeink is tisztelték. A gond sosem az Áe. hibája volt, hanem – eléggé el nem ítélhető módon – a körülmények változtak meg

Megjött a Ket, őt is nagyon megpróbáltuk tisztelni, ami eleinte jól is ment, mert féltünk tőle. A Kettel az volt a baj, hogy túl sok normaszöveg-tervezetet láttunk és ezért rájöttünk arra, hogy nincs minden betonba vésve, egy csomó dolog így is lehet, úgy is lehet. Ez egy kicsit csökkentette az ájult tiszteletet. Mire a Ket. megjelent, a nagy felkészülésben már egyikünk sem tudta, hogy mi volt csupán tervezet, és mi az, ami a végleges normaszövegben is benne van. Állandóan olyanokat kerestünk a Ket.-ben, ami nincs benne, csupán egy korábbi – időközben elvetélt – tervezetben volt.
Aztán értelmeztünk. Sokszor és sokat. Majd értelmeztük azt, amit mások értelmeztek. Értelmeztünk nyelvtanilag, logikailag, történetileg és rendszertanilag. Majd, ha ez sem volt elég megidéztük a jogalkotó szellemét. Hiába szeánszoltunk, nem jött. A gyengébb idegzetű kollégák észleltek ugyan némi Poltergeist-jelenséget, de őket viszonylag rövid idő alatt meggyógyítottuk. Aztán próbálkoztunk a jogalkotó előttünk feltehetően titkolt akaratának tapintatlan kifürkészésével.
Meg monitoringoltunk. Másokat is monitoringoltattunk. Eleinte vonakodtak, de megmagyaráztuk nekik, hogy ez szoros kapcsolatban van a New Public Managementtel. Arról meg úgysem tudták, hogy mi az, de féltek, hogy egy újabb szankció, ezért együtt monitoringoltak velünk. Ennek ragyogó eredményei lettek: húsz közigazgatási hivatal írta meg hétről-hétre ugyanazt. Aztán már csak hét hivatal. Nem azért, mert a többi tizenhárom megunta, – hiszen mindenki unta – hanem közben regionalizálódtunk.
Elektronikus ügyfél
Az e-ügyintézéssel kapcsolatban volt egy nagyszabású álmunk, úgy szerettünk volna fokozott biztonságú elektronikus aláírást! Sajnos nem jött össze, de beláthatjuk, hogy mindent nem kaphatunk meg.
Ezen túl volt egy rémálmunk is, nevezetesen az, hogy jön egy olyan ügyfél ügyet intézni, akinek viszont van. Pironkodva be kellene vallanunk, hogy nekünk bizony nincs, ezért egy nyamvadt végzést sem tudunk neki küldeni e-úton.
Ilyen az élet, az ügyfél megjött, de csak a Ket. novella hatályba lépése után. Hóhó, mondtuk neki, ember, már csak ügyfélkapun keresztül lehet a kérelmet benyújtani.
Irgalmatlanul felkészültünk. Minden eshetőségre. Gyártottuk a soha az életben elő nem forduló jogeseteket. Tanítottunk, előadásokat tartottunk. Mindenre volt magyarázatunk. Másnap, pedig akár az ellenkezőjére is. Kihirdettük az egyedüli lehetséges utat. Aztán majd szerényen visszakoztunk. (Ez utóbbihoz gyakran minden kreativitásunkra szükség volt, hogy arcunkat megőrizzük.)
Végül szakértők lettünk. A legjobb szakértő az lett, aki legjobban tudott jósolni. Másképp megfogalmazva: akinek véleménye több héten át is változatlan tudott maradni.
Minden kikristályosodott. Kentünk-vágtuk a témát. Aranyszabályokat fektettünk le, mások dőre kérdéseit pillanatok alatt földbe döngöltük. Néhány gyakori felvetésre már úgy tudtunk válaszolni, hogy közben hosszasan elmerengtünk azon, hogy hányas kapott a gyerek, vagy mit játszott az ETO.
Aztán persze az igazi kihívás a megoldhatatlan problémáknál jelentkezett. Verseny, hogy ki tudja a sok rossz megoldás közül a kevésbé véreset megtalálni. Aztán ami kikristályosodott: bőkezűen megosztottuk a fél országgal. Volt úgy, hogy tudtuk, tuti megoldást találtunk a problémára, csak már éppen elfelejtettük. Így aztán újra feltaláltuk ugyanazokat.
Majd amikor beállt a helyzet, csökkent a kihívás, végre elkezdtünk normálisan, hétköznapian dolgozni, jött az új hír: átfogó módosítása készül a Ket.-nek.
Ezt már nem úgy fogadtuk, mint az előzőt, nem tettre kész harciassággal és elszántsággal, hanem rezignált beletörődéssel. Igaz, hogy közben eltelt három év, sokasodtak ősz hajszálaink, arcunkra ráncokat vésett az idő (és a Ket.), idegeink rongyolódtak. Azért volt néhány optimista várakozás is (optimizmus=tájékozatlanság), hogy a Ket. novella megold néhány folyamatos jogalkalmazási gondot. Ennek ígérete inspirált bennünket arra, hogy minden lehetséges fórumon elérjük a hibás szabályozás belátását, egyúttal megoldási alternatívát kínáljunk. Országos értekezleteken bőkezűen megosztottuk ezeket a javakat mindenkivel, aki hajlandó volt bennünket meghallgatni. Döbbenetünkre mások az ellenkezőjét javasolták. Ezek nem látják a fától az erdőt – gondoltuk. Ezek nem látják a fától az erdőt – gondolták ők.
Ügyfél joga a gőzölős vasalóhoz
Aztán megszületett ő: a Ket. novella. Még az új nevét is szerettük. Úgy éreztük, hogy a miénk. Nagyon olvasmányos volt, töretlen optimizmussal böngésztük. Valaki felvetette „nem gondoljátok, hogy kicsit sok ezekből az ügyféli jogokból?”. Nem gondoltuk.
Hosszasan tanulmányoztuk a kapcsolattartás rendjét. Megállapítottuk, hogy az ügyfél szabadsága e téren hatalmas. Némely elmaradott szellemű kollégának ez nem volt kitörő öröm forrása, de nekik sürgősen elmagyaráztunk egy keveset az ügyféli jogokról, gyengéden céloztunk a szolgáltató közigazgatásra, sőt valaki odáig is elmerészkedett, hogy mi az ő adójukból…
Meggyőzésünk nagyon hatékony volt, innentől már mindenki azt sérelmezte, hogy gőzölős vasalón, vagy skót dudán keresztül nem lehet kapcsolatot tartani. Mondtuk nekik, hogy ne legyenek türelmetlenek… Kis lépés az embernek, nagy lépés az emberiségnek!
Sokan gondolják azt, hogy milyen fejlődésre képtelen, rugalmatlan a közigazgatás, de ez nem így van. Mint látható, mindig elébe megyünk a kihívásoknak, sokszor még azoknak is, amelyek nincsenek. A rugalmasságról pedig annyit, hogy a jogalkalmazók az utóbbi időben már a jogszabály módosítás puszta megemlítésről is azonnal lemennek hídba. Kortól, meszesedéstől függetlenül.
Végül is: ahogy a művelt latin mondja: Navigare necesse est!