Az alkotmánybírósági döntés után a közigazgatási hivatalokra új szabályozást kell alkotni. A határidő gyorsan telik, és úgy látszik, hogy a dolgok ismétlik önmagukat, hiszen a szakmai közvélemény az elképzelésekről most sem tud.

A helyzet nagyban hasonlít a 2006. évi szabályozási időszakhoz, pedig végképp nem jó, ha egy ilyen dolog csupán néhány ember belügye. Jó volna elkerülni az időzavarból eredő komplikációkat, bár erre egyre kevesebb remény van.
Reform volt-e a 2006. évi szabályozás?
Ha a reform alatt azt értjük, hogy az új dolognak meg kell haladni a korábbi állapotokat, és azzal előrelépés történik, úgy a közigazgatási hivatalok területén reform nem történt, hanem visszalépés a köztársasági megbízott intézményéhez. Kis eltéréssel, ugyanazokkal a feladatokkal, ugyanazzal a belső logikával és szervezeti hierarchiával, csak a köztársasági megbízottat hivatalvezetőnek hívják. Az 1994. évi LXIII. törvény módosította az önkormányzati törvényt, és létrehozta a megyei közigazgatási hivatalokat. A következőkkel indokolta azok létrehozását: „A regionális köztársasági megbízott intézménye nem vált be. Hivatalai viszont eredményes munkát végeztek a törvényességi ellenőrzésben, az igazgatásban…”.
Miért rossz a 2006. évi belső szabályozás?
A hatásköri szabályozás a minőségi munkamegosztási szabályozás. Az egyik legfontosabb, ha nem legfontosabb közigazgatási döntés az, hogy milyen hatáskörökhöz milyen illetékességet rendelnek. Ezzel biztosítják ugyanis az alapfeltételét egy feladat takarékos és felelős ellátásának. Azt nem kell különösebben bizonyítani, hogy három megyéből az összes hatósági, törvényességi ellenőrzési, képzési stb. ügyet egy személyhez, a régiós hivatalvezetőhöz koncentrálni munkamegosztási képtelenség, és ennél az oknál fogva egy korábbi tapasztalatokkal nem rendelkező vezető vagy sajátos belső indíttatású vezető elkezd beszámoltatni és ellenőrizni. Ezzel viszont semmi nem változik, de a szervezeten belül rendkívül sok energiát leköt, a régió székhelyen lévő szervezetet akarva-akaratlanul felügyeleti pozícióba hozza, amivel viszont egy újabb informális, – bár több helyen a belső szabályzatok által formálissá tett – felügyeleti szervet alkot, ami többszörösen jogellenes. (Hangsúlyozandó, hogy e tekintetben az országban jelentősen eltérő gyakorlat alakult ki, de az alaphelyzet ugyanaz és helyenként lázas állapotokat tapasztalni.)
(A szakember nem gondolja komolyan, hogy valaki régiós szinten évenként mintegy tízezer törvényességi ellenőrzési aktust, több mint százezer hatósági aktust saját hatáskörként tud kezelni! Ezen az alapon minden hatáskört országosan egy emberhez lehetne telepíteni. Majd az illető szétosztja kiadmányozásként.)
A kormányrendelet szerint minden hatáskör a közigazgatási hivatal vezetőjénél van. Szerintünk, mint azt előadtuk, biztosítani kellett volna a hatáskör átruházását.
Ennek hiányát jogszerűen nem lehet áthidalni azzal, hogy szervezeti szabályzatba utalják kiadmányozási jog telepítésének lehetőségét, mert ilyen nagy számú ügy esetében ez a gyakorlatban tartalmánál fogva hatáskör telepítés. Hatáskört telepíteni pedig nem lehet belső szabályzatban.
A kiadmányozási jog a 335/2005. (XII. 29.) Kormányrendelet 52. §-a szerint aláírási jogosultságot jelent, ami nyilvánvalóan nem döntési kompetencia.
Ezt az értelmezést támasztja alá az 1/2003. KPJE jogegységi határozat is, amikor kimondja: „a kiadmányozási (aláírási) jog belső szabályzatban való engedélyezése nem minősül hatáskör átruházásnak. Ebben az esetben fel kell tüntetni azt, hogy a kiadmányozó (aláíró) a hatáskörrel feljogosított személy megbízásából az ő nevében jár el.”
A határozat egyértelművé teszi, hogy nem azonos fogalmakról van szó. Ha pedig nem azonosak, akkor köztük a vízválasztó az, hogy a döntést (határozatot) a hatáskörrel rendelkező személynek kell meghoznia, csupán annak kiadmányozását, azaz aláírását adhatja át másnak. (Ellenkező esetben szinonim fogalmak lennének.)
Nyomatékkal fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy régiónként egymásra nagyban hasonlító belső szabályzatok mellett rendkívül eltérő gyakorlat alakult ki a beszámoltatás, a jelentések írása és a hivatalok belső mozgása között. Utalni kell arra is, hogy a kormányrendelet egységes hivatalt ismer, és az, hogy az egységes hivatalon belül felügyeleti pozíciókat kreáltak jogellenes.
Mondhatnánk, hogy teljesen természetes az ellenőrzés illetve felügyelet. Ennek léte viszont a gyakorlati tapasztalás ellen hat, hiszen a megyei közigazgatási hivatalok több mint egy évtizeden át statisztikai számokkal és köztudott tényekkel egyértelműen bizonyítva jó színvonalon dolgoztak. Semmi nem indokolja tehát ezt a buzgalmat. Hosszan lehetne polemizálni azon is, hogy ez a buzgalom mennyiben érinti, sérti, vagy nem sérti a miniszter ellenőrzési és felügyeleti szerepét. Vajon informálisan nem kerekedett-e a miniszteri szereplő és a középfokú feladat közé egy újabb közigazgatási szint? (Persze minden ellenőr ellenőre a saját fontosságát tudja bizonygatni, de ezeknek a viszonylag egyszerű feladatoknak nem erről kell szólni.) Egy régiós szervezet belső szabályzatainak a száma több mint két tucat. Éves beszámolója több száz oldal. Ez nem egy szubkultúra által teremtett helyzetnek a túlhajtása? Nem von el értelmetlenül energiákat a valós feladatoktól – amire viszont nagy szükség volna – hiszen arról is hosszan lehetne értekezni, hogy az önkormányzatok mennyi igazgatási támogatásra szorulnának.
Mondhatnánk, hogy mi gondot okoz az, hogy a döntések a kirendeltségeken megyei illetékességgel, de a régiós hivatalvezető hatáskörében eljárva kiadmányozási jogot kapva történnek. Ezzel az a baj, hogy a hatáskört nem azzal a tartalommal kezeli, amely annak a lényege. A hatáskör gyakorlása ugyanis leegyszerűsítve azt jelenti, hogy tudom, ismerem az ügyet és döntök benne. A kiadmányozás pedig azt, hogy tudom, ismerem, de másnak engedélyezem annak aláírását. (Vagy másolat kiadását engedélyezem egy ügyről.)
Ez a látszólag akadémiai ízű gondolat komoly gyakorlati következményekkel bír. Nem csak azzal, hogy energiát von el, de elmossa a személyes felelősséget, oktalanul távolra helyezi a döntéshozót az ügyféltől, az ellenőrzöttől de ráadásul és nyomatékkal hangsúlyozandó, hogy nem határozza meg a ténylegesen regionális szinten végrehajtható feladatokat, amelyek okszerűen és hatékonyan regionálisan hajthatók végre. Igaz ennek az ellenkezője is, nevezetesen az, hogy ahol a döntéshozatal okszerűen nem kell, hogy regionális legyen, ott feleslegesen bemozgat egy szervezetet. (Ismételten hangsúlyozandó, hogy ez a jelenség a régiós gyakorlatokban eltérő, de mivel létezik, ezért nem lehet tőle eltekinteni.) Tehát elvonja a figyelmet a valóságos régiós feladatoktól. Nem számol azzal, hogy a bírói, ügyészi szervezet, melynek találkozási pontjai vannak a hivatallal megyei szinten szervezetten, megyei illetékességgel végzi a munkáját. Hangsúlyozandó, hogy az önkormányzatok területi szerveződései is megyei keretek között vannak.
A szubszidiaritás elvéből kilépni életszerűtlenségekhez is vezetett. Az állampolgárok és a jogi képviselők is nehezen tudják követni egy szervezet bonyolult elvárásait.
A régiós átalakítás visszaigazolta a Kormány célkitűzéseit?
Hatékonyabb lett a jelenlegi szervezeti keret?
Ez a szervezeti keret belső szabályzatai által a kormányrendeletbe foglalt célokat régiónként eltérő módon meghaladta, és hol formálisan, hol informálisan a régió székhelyen felügyeleti pozíciókat alakított ki, ami nem csak bonyolultabb, és diszfunkciók hordozója, de jogellenes is.
A döntési szintek száma a fentiek miatt nem csökkent, sőt nőtt. A szerven belüli belső tevékenység régiónként eltérő módon, de növekedett, ami a közfeladattól vont el kapacitásokat.
A közfeladatok ugyanazok. A régiós átalakítás előtt a létszámcsökkentés már végre lett hajtva, tehát üzemszerű megközelítésben nehéz hatékonyság-javulásról beszélni. Az, hogy egyes funkcionális kapacitások a régión belül egyik helyről a másikra vándoroltak, összességében nem hozott változást.
Nem lettek meghatározva a korábbiakat meghaladó régiós jellegű feladatok, melyek között szerepet kellett volna kapni a minisztériumoktól leadott feladatoknak is.
Mi volna tehát a teendő az Alkotmánybírósági döntés után?
A legfontosabb az volna, hogy leszámoljunk a hamis előfeltevésekkel.
A régiós hivatalt, mintegy a köztársasági megbízott hivatal gondolati és hierarchikus tartalmával hozták létre, az nem előre lépés, nem reform, hanem visszalépés. Meg kell jegyezni, hogy a visszalépést elsősorban a kormányrendeleti tartalomtól eltérő belső szabályzatok és munkamódszerek okozták.
A közigazgatás egy elemét kiragadva nem lehet regionalizálni. A közigazgatási hivatal megnevezése szerint is egyik fontos feladata a törvényességi ellenőrzés, holott a törvényességi ellenőrzés tárgyai nem regionalizáltak. A társhatóságok (bíróságok, stb.) megyei szervezésben működnek. Nyilvánvaló, hogy jelenleg nem lehet regonalizálni a 2/3-os törvénybe beágyazott állami szervezeti rendszert. Akkor ennek a következményeit is le kell vonni tanulságként a kormányzatnak. Az Alkotmánybíróság már levonta. Mit tesz a kormányzat? 2008 májusi lapzártánkig erről nincs semmilyen információ. Az intézkedési határidő 2008. június 30. Mi lesz július 1-jén?