A Jegyző és Közigazgatás kérdéseire dr. Pais József a Nyugat-dunántúli Regionális Államigazgatási Hivatal Zalaegerszegi Kirendeltségének hatósági osztályvezetője.

Dr. Pais József Zalaegerszegen született 1951-ben. Az általános és a középiskolát Zalaegerszegen, jogi tanulmányait Pécsett végezte. 1977-ben szerzett diplomát a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara nappali tagozatán. A jogi szakvizsgát 1979 novemberében tette le. Az egyetem elvégzése óta a közigazgatásban dolgozik.
1977-1979-ben a Zala Megyei Illetékhivatalánál illetékkiszabói feladatokat látott el. 1979 és 1990 között a Zala Megyei Tanács VB Igazgatási Osztályán dolgozott, kezdetben igazgatási főelőadóként, 1987-től csoportvezetői minőségben. Ezen idő alatt lakásügyi, gyámügyi, Ptk-s, menekültügyi és szabálysértési munkaterületet látott el, emellett képviselte a hivatalt közigazgatási perekben. 1991-től a Fejér, Veszprém és Zala Megyei Köztársasági Megbízott Területi Hivatala, majd a Zala Megyei Közigazgatási Hivatal, illetve jogutódjai köztisztviselője, 1995-től általános igazgatási osztályvezetői, 1997-től hatósági főosztályvezetői beosztásban. Jelenlegi beosztása: hatósági osztályvezető. 1991-től szakértőként, 1995-től helyettes vezetőként részt vett a Zala Megyei Vagyonátadó Bizottság munkájában.
Közigazgatási dolgozók képzésein oktatóként az 1980-as évek második felétől működik közre. 1991-től előadóként részt vesz a közigazgatási alapvizsga, szakvizsga és alkotmányos alapismeretek felkészítő tanfolyamokon, továbbá a vizsgáztatásban. 1997-től öt évig tagja volt a Jogi Szakvizsga Bizottságnak is. 2005-től oktatja a közigazgatási eljárásjog új szabályait és közreműködik a Ket. értelmezésével kapcsolatos feladatokban.
Kitüntetései: Magyary Zoltán Emlékérem (1999), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (2003)

A rendszerváltás előtti közigazgatásban lát-e olyan elemeket, amelyek ma is pozitív példaként szolgálhatnak?
Vannak ilyen elemek, a tanácsrendszerben intenzívebb volt a középszint és az első vonalban dolgozók kapcsolata, rendszeresebbek voltak a szakmai értekezletek, tervszerűbb a vizsgálatok rendszere, létezett a helyszíni instruálás.
Jó szervezeti megoldás volt a járási hivatalok rendszere, melyek részben első fokú hatáskört láttak el, részben felettes szervei voltak a községi és nagyközségi szakigazgatási szerveknek. Ez a rendszer 1983-ig érvényesült, utána a járásokat megszüntették, a községek magukra maradtak. A megye és a kis települések közötti távolságot azóta sem sikerült áthidalni.
A városi státus néhány évtizede még rangot jelentett, elérésének feltétele volt a legalább 8000 fős lakosság, a körzetközponti szerep ellátásához szükséges gazdasági fejlettség és intézményrendszer. Azóta a városi jogállás devalválódott, néhány ezer lakosú nagyközségekből is városok lettek, amelyek más településeket ellátó funkciót szűkebb körben látnak el.
A rendszerváltás előtti közigazgatásnak melyek azok az elemei, amelyek jó, hogy megszűntek?
Senkinek sem hiányzik a direkt politikai irányítás intézményesült rendszere. A területi és települési szinten, továbbá a munkahelyeken működő pártszervek az elvi irányítás mellett időnként egyedi ügyekbe is beleavatkoztak. A lakásügy tipikusan ilyen terület volt: a lakáselosztás formálisan a tanácstestület hatáskörébe tartozott, de a pártbizottságok különböző csatornákon keresztül gyakran érvényesítették befolyásukat a lakáselosztási névjegyzékek összeállításánál, néha még a lakásbérleti jogviszony folytatásáról hozott döntésnél is. Máskor bizonyos támogatott személyek közigazgatási ügyében élt hatalmával valamely pártszerv, lehetett az szabálysértési, adó-, illetékügyi, építéshatósági, gyámügyi vagy akár birtokvédelmi eljárás. Sokszor elég volt egy érdeklődő telefon és a tanácsi vezető tudta, hogy egy bizonyos kérelmet teljesíteni kell, illetve egy jogsértést nem szabad észrevenni.
A tanácsok 1971-től törvényben deklaráltan államigazgatási, népképviseleti és önkormányzati szervek voltak. A valóságban a választási rendszer antidemokratikus jellegéből adódóan népképviseleti jellegük nem lehetett, de önkormányzatnak sem voltak tekinthetők, mert a helyi hatalmat nem a tanácsok, hanem a szűkebb körű, nem nyilvánosan működő, a pártszervekkel személyileg összefonódott végrehajtó bizottságok gyakorolták.

A megyei közigazgatási hivatalok rendszeres szervezeti átalakításának milyen pozitív és negatív hatásai voltak (vannak) a területi közigazgatás tevékenységére?
A közigazgatási hivatalok tevékenységének lényegét kezdettől fogva a hatósági ügyek intézése és az önkormányzatok törvényességi ellenőrzésének ellátása képezte. A lényeg azóta sem változott, a döntéshozatal megyei szinten történik, a döntések felülvizsgálatát a megyei bíróságok végzik. A megye történelmileg kialakult, szerves egység, a megyeszékhelyek a lakosság számára elérhető távolságban vannak és a hatóságok által is bejárható az illetékességi terület. 100 vagy 150 kilométerre lévő hivatali székhelyre az ügyfelek csak kivételesen tudnának elutazni személyes meghallgatás, iratbetekintés, tárgyaláson való részvétel céljából és a hatóságnak is jóval nehezebb lenne ilyen távolságból helyszíni szemlét vagy ellenőrzést tartani.
Az átszervezések mindig pénzbe kerülnek és energiát emésztenek fel, ugyanakkor az olcsóbb, hatékonyabb, kisebb létszámú közigazgatás kialakulása nem igazolható. Többletköltséget okoz a vezetők és az ügyintézők utazása a régió- és megyeszékhelyek között, időveszteséggel jár a bírósági iratok és az ügyféli beadványok küldözgetése a régióközpontból az ügyintézés helyére. Minden átszervezéskor le kell cserélni a fejléces papírokat, a pecséteket, át kell dolgozni az összes szabályzatot, a honlapot, változik az iktatási rendszer és így tovább. A jogszabály-tervezetek véleményezése és a statisztikák készítése eggyel több fokozatúvá, emiatt lassúbbá vált. Az átszervezés egyik szlogenje a regionálisan egységes joggyakorlat kialakítása volt, a joggyakorlatnak azonban nem néhány szomszédos megyében, hanem országosan kellene egységesnek lennie, ami persze magasabb színvonalú jogalkotást és jobb főhatósági irányítást tételezne fel.
Nem tartozik a szakterületemhez, mégsem hagyhatom említés nélkül a törvényességi ellenőrzés immár fél évet is meghaladó szünetelésének problémáját. Mindez a régió bevezetése körüli politikai csatározások szomorú következménye. Bár a közigazgatási hivatalok eszköztára ezen a téren korábban sem volt hiánytalan – pl. nem akadályozhatták meg a törvénysértőnek ítélt önkormányzati rendeletek hatályba lépését –, de mégiscsak jobb volt a helyzet a mostani „nulla megoldás”-hoz képest.
Az Áe. és a Ket. jogintézményeit összehasonlítva javult-e az ügyintézés színvonala a közigazgatásban?
A közigazgatás színvonala szempontjából szerintem a legfontosabb tényező a szakképzett, elkötelezett köztisztviselői kar megléte. Fontos feltétele persze az alkalmazandó anyagi és eljárási jogszabályok mennyisége és minősége is. Az eljárási normák rendeltetése az, hogy elősegítsék az anyagi jogszabályok érvényesülését.
Az Áe. fél évszázadig alapvetően jól betöltötte szerepét, az utolsó 10 évben azonban egyre szembetűnőbbé váltak bizonyos hiányai, illetve a szabályozás elavultsága. Nem volt szabály a jogutódlásra, az eljárás megszüntetésére, a törvény nem vett tudomást a korszerű informatikai eszközökről etc. A Ket. javarészt elvégezte a hiányok pótlását és a modernizálást, de számos, szakmailag kifogásolható új szabályozást is bevezetett. Nem véletlen, hogy már a hatályba lépése előtt módosítani kellett (!). Kisebb korrekciói azóta is történtek, ősszel pedig ismét jelentős módosításokra kerül sor. A változások arányait jelzi, hogy a Ket. 189, az október 1-én hatályba lépő módosító törvény pedig 134 §-ból áll.
Az új szabályozás tehát szükséges, részben pozitív is volt, de jobb lett volna egy meggondolt, kiérlelt, a gyakorlati és az elméleti szakemberek véleményét is tükröző változtatás.

A megyei vagyonátadó bizottságoknak mely kérdések okozták a legnagyobb problémákat, vannak-e máig ható negatív következmények?
A vagyonátadás folyamata 1991-ben kezdődött és néhány év alatt lényegében befejeződött, hozzájárult a túlzott mértékű állami tulajdon lebontásához és az önkormányzati vagyon megalapozásához. Ebben az érdekes munkában kezdettől részt vettem, főleg azért végeztem szívesen, mert közigazgatási problémákon kívül polgári jogi kérdésekkel is foglalkozni kellett. A VÁB – felhatalmazása keretei között – kezdettől fogva a múlt rendszerben gyökerező igazságtalanságok megszüntetésére törekedett.
A vagyonátadást nehezítette az eljárások alapját képező 1991. évi XXXIII. törvény néhány kellően át nem gondolt rendelkezése. Ilyen volt pl. az a szabály, amely szerint a több település igényeit kielégítő közüzemek vagyonátadása során az érintett önkormányzatok többsége megállapodást köthetett. Mivel ezek az üzemek rendszerint egy járási székhely település jelentős vagyoni hozzájárulásával és sok környékbeli község jóval alacsonyabb részesedésével működtek, a vagyon 15-20%-ának tulajdonosai már döntési helyzetben voltak.
Gondot okozott az állami ingatlanokat érintő jogügyletek földhivatali regisztrálásának elmaradása. A tanácsi, vállalati vagy szövetkezeti vezetők nem ritkán szóban állapodtak meg a földterületek kezelői jogának átengedéséről, szolgalmi jog alapításáról vagy ingyenes használat engedélyezéséről (jó esetben készült róla egy emlékeztető), a változásokat a földhivatalnál nem jegyeztették be, pedig ez akkor is kötelező volt. Mindezek miatt még évtizedünk elején is előfordult, hogy igazolni kellett a tulajdonjog átszállását, mert az önkormányzat csak az eladásról való döntéskor észlelte, hogy az ingatlan még mindig állami tulajdonban és tanácsi kezelésben van.
A Balaton-parti településeken problémás ügyek keletkeztek amiatt, hogy voltak területek, amelyeket a közhiteles földhivatali nyilvántartás tómederként tartott nyilván (ily módon nem kerülhetett ki a Magyar Állam tulajdonából), a valóságban pedig már régóta a strand részét képezték, ahol a tanács jelentősebb beruházásokat is eszközölt.

A köztisztviselők oktatási, továbbképzési rendszere képes-e megfelelő információt adni a korábban egyetemet, főiskolát végzettek számára a jelenlegi munkájukhoz?
Az alap- és szakvizsgáztatás rendszerében a legnagyobb problémának azt tartom, hogy mind a tananyag, mind a vizsgakövetelmények túlságosan távol vannak a gyakorlati munkától. Emelni kell persze a köztisztviselő általános és elméleti műveltségének szintjét, de súlyponti kérdésnek kellene lenniük a praktikus közigazgatási ismereteknek is.
Helyesnek tartanám a szakvizsgáztatás elméleti és gyakorlati részre osztását. Az elméleti vizsga a korábbi metódus szerint, tételek húzásával történne, kisebb terjedelmű tananyag alapján. A gyakorlati vizsga során a jelöltnek egy megadott tényállás alapján – amely minden vizsgázó esetén más lenne – hivatalos iratokat, pl. hiánypótlási felhívást, idézést, jegyzőkönyvet, végzést, határozatot, törvényességi felhívást vagy bírósági beadványt kellene szerkesztenie, amihez a szövegszerkesztő rendszert és a jogtárt vehetné igénybe. A cél az volna, hogy a tényállásnak megfelelő, jogilag hibátlan és nyelvtanilag helyes, jó stílusú dokumentumok készüljenek; ezen a téren ugyanis lenne mit javítani.
Az anyagi jogi változásokra való felkészítés nem eléggé rendszeres, arra a főhatóságnak és a középszintnek is nagyobb figyelmet kellene fordítania.

Ajánlja-e a mai fiataloknak, hogy köztisztviselők legyenek?
Nyugodt szívvel ajánlhatom a közigazgatási pályát minden ifjú embernek, aki érez némi elhivatottságot mások ügyeinek intézéséhez. Aki köztisztviselőként tölti el aktív korát, biztosan többféle tevékenységet is végez és előbb-utóbb olyan munkaterületre kerül, amelyet örömmel fog ellátni.
A felsőoktatási képzés és a pályázatok iránti érdeklődés is azt mutatja, hogy sokan vonzódnak a közigazgatási pálya iránt.