Az 1997.évi XXXI. Törvény, amely a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szépen és hosszan rendelkezik, (nem szólva a végrehajtásáról szóló kormányrendeletről) gyökeresen megváltoztatta, átformálta a gyermekvédelem egész intézményrendszerét, mind a jogalkalmazó, mind pedig „az érintett ügyfél”- vagyis jelen esetben  a gyermek – szemszögéből.

Azonban gyakorló jegyzőként (tehát I.fokú gyámhatóságként) számomra valami mindig hiányzott és hiányzik ma is ebből a szabályozási rendszerből. Azon túl, hogy ez a törvény már egyáltalán nem friss jogszabály, és megélt néhány módosítást, legfőbb hiányosságait mégsem sikerült pótolni. Már maguk a „címzettek” is csak egy kategóriára zsugorodtak: gyermekek védelme. A pályán több évtizede dolgozó gyámügyes kollégák, jegyzők nagyon jól tudják, hogy valaha az állami gondoskodás különböző formái kiterjedtek mind a gyermek mind az ifjúság védelmére. Nemcsak az „írott malasztban” (jogszabályban) hanem a gyakorlatban is.
Ezzel szemben a mai gyámügyi rendszer ezt a fogalom-összekapcsolást száműzte. Mintha a jogalkotó egyszerűen megfeledkezett volna arról a tényről, hogy jelenkorunk gyermekei sokkal hamarabb kerülnek át a zsenge ifjúkorba, sokkal „rövidebb” ideig maradnak igazi gyermekek, mintsem azt életkoruk indokolná. Ez a változás természetesen átalakult világunk következménye, aminek boncolgatása nem ide tartozik. De magával a ténnyel szembe kell néznünk, sőt az ebből fakadó problémák sorozatával is. De vezessünk le egy példát, hogyan is néz ki jelen gyakorlatunkban az „ifjúságvédelem”, egy ún. „deviáns” magatartású fiatalkorú esetében.
A mai veszélyeztetett és védelemre szoruló, magatartásproblémákkal küszködő 13-14-15 éves gyermekek, már „mindent” tudnak az életről – az idősebbek jóvoltából – és csaknem mindent ki is próbálnak, amire lehetőségük nyílik. Ezek nagyon gyakran negatív, sőt, társadalomra veszélyes cselekmények, amelyekért büntetés, szankció nem – vagy életkoruknál fogva csak nagyon enyhe – járhat. Leggyakoribb esetben az elsőfokú gyámhatóság hoz egy határozatot – némi pedagógiai szakvéleményre és gyengécske javaslatra alapozva –, amelyben előír bizonyos magatartási követelményeket: a szülőnek együttműködést, a gyermekjóléti szolgálatnak fokozott odafigyelést – ennyi. A deviáns magatartású „gyermek” pedig továbbra is kezelhetetlen a családban, az iskolában egyaránt. S ahogy növekszik, úgy súlyosbodik a problémás magatartása is.
Esetenként – természetesen ez is szép számmal előfordul – az eljáró gyámügyi szerv veszi a fáradságot és megoldást keres, valamilyen javulási, jobbítási lehetőséget a gyermek érdekében. S itt találja szembe magát azokkal a hiányosságokkal, amelyekre írásom elején utaltam. Hová forduljon, merre és mit próbáljon a gyermek jövője érdekében intézkedni?
Iskolaváltás? Nem sok eredménnyel kecsegtet, hiszen egyik alapfokú oktatási intézmény  még a speciális sem veszi át szívesen ebben a korban már az ilyen gyermeket. Nem utolsósorban a szülő (gondviselő) sem egyezik bele többnyire ebbe a megoldásba.
Intézeti elhelyezés ideiglenes beutalással? A régi jó gyermek- és ifjúságvédő intézetek a maguk jól felszerelt átmeneti otthonával és a bentlakásos gyermekotthonok már végleg a múlt emlékei. Amelyek hírmondónak megmaradtak belőlük, azok is megszűnőben vannak, vagy férőhely hiányában senkit sem fogadnak. A gyermekvédelem  reformja, új irányvonala szerint elavultak már ezek az intézményrendszerek, jobb a gyermeknek ( aki azóta már régen nem „gyermek”, csak nem akarunk erről tudomást venni ) a családban maradni, vagy nevelőszülőhöz elhelyezni.
Csakhogy a nevelőszülői hálózat új formációi, a lakóotthonos projektek, vagy a három-négy igazán kisgyermeket gondozó nevelőszülő otthonába nem éppen megváltásként érkezne egy olyan problémás magatartású 13-14 éves ifjonc, akinek esetleg már több fejezetben megénekelt rendőrségi priusza van…
Maradna még a zártabb gyermekotthoni elhelyezés, de azt talán ne is említsük, mert az külön tanulmányt érdemelne. 
A Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálatoknál  ( a régi GYIVI-k ) különböző gyermekvédelmi tanácsok működnek, akik elhelyezési tárgyalásokat tartanak és – tanácstalanok. Ugyanis nagyon szűkös keretből és nagyon kevés férőhelyre kellene sok-sok ilyen problémás gyereket elhelyezni. Magyarán szólva megoldhatatlan feladatok elé állíttattak.  
S eközben problémás magatartású gyermekünkből 15-16 éves fiatal lesz, aki magára hagyatva, minden erkölcsi fék nélkül sodródik az életben ide-oda, többször súrolva a fiatalkorú bűnözés oly könnyen átléphető, vékony mezsgyéjét…

A szabályozások – nagy többségükben – a teljesség igényével készülnek. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy még az egyik legátfogóbb szabályozás is – tartalmazhat olyan hiányosságokat, hagyhat olyan űrt, melynek kitöltése – vagyis a gyakorlati megoldása – égetően fontos lenne.  
Esetünkben a gyermekvédelmi törvény adós maradt egy azóta sajnos akuttá vált probléma, az ifjúságvédelem problémájának gyakorlati megoldásában.
Régi bölcsesség szerint gyermekeink, fiataljaink – felnőtt társadalmunk tükörképei. S hogy ez a kép ne torzuljon el, az valóban mindannyiunk felelőssége.