Az elôzô lapszámban dicsô jegyzôelôdünket, a peleskei nótáriust ajánlottuk jóindulatukba. Most, ígéretünkhöz híven két mulatságos részletet idézünk fel a hosszú verses regénybôl, hogy olvastukon azok is a könyvtárba siessenek, akik ezt eddig nem tették. (A mű legjobban olvasható, leginkább hozzáférhetô modern kiadása a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg, 1975-ben.)
Ízelítô a Hetedik részbôl, amelyben „hosszasan elôbeszéli a nótárius, miképpen csúfolta magok viseletéért minden rendbôl való magyarokat”.

(Módom egyszer lévén…)

Módom egyszer lévén, a lúdon megálltam.
Egy deli iffiút jönni felém láttam,
Talpától tetôig ôtet hogy vizsgáltam,
Maskara köntösét felette csodáltam.

Fordított kápájú sarú volt a lábán,
Hátról csat volt varrva mindkettônek szárán.
Mint két ujj, oly széles sarkantyú bokáján,
Elôl volt hasadék gombokkal plundráján.

Kurta vala az ô alsó hacukája,
Rövid rojt volt körül felvarrva reája,
Mellyén ki volt vonyva ingének tarája,
Egy kis csat volt ezen, ánglusnak munkája.

Mint malomkô, oly nagy kalap volt a fején,
Tarka-barka tollból bokréta tetején,
Karimája volt majd hátának közepén,
De szélbe, nem tudom, hogy állott meg helyén.

Megesküdtem volna, hogy vagyon golyvája,
Ha ez nem: lesz mégis valami hibája,
Gondoltam: torkának van tán anginája,
Vagy keléssel tele van nyaka csigája.

Mert hogy tekintettem ennek a nyakára,
Egy asztal-keszkenôt borított ô arra,
Háromszor keríté ennek a hátára
A nyakravalóját, mint egy garmadára.

Mondám néki: Uram! szabad-é szóllani,
Talám nem hibázom, ha fogom mondani,
Hogy az úr kötélen fel s alá ugrálni
Theátrumon szokott drótokon járkálni.

Mert tudom: a két csat csak azért van lábán,
Hogy két szíj ezekrôl nyúljék lába szárán,
Lábait kötélhez csatolják szaporán,
Szent Istvány tornyán is táncolhat azután.

Ha el is találja az úr törni lábát:
Azt tudom, hogy soha ki nem töri nyakát,
Mivel oly vastagon a nyakravalóját
Kötötte, mint kötik gyermekek pólyáját.

Mondá: Te gazember! tudod, kivel beszélsz,
Született magyar gróf vagyok, tôlem nem félsz?
Akarod: mutassam, hogy csak estvélig élsz?
Avagy olyan érjen, melyet érni nem vélsz?

Tudjad, te goromba! köntös a barátot
Nem teszi barátnak, s ki ilyet nem látott,
Oly ostoba, mint te: nem esmér világot,
Nagy városba nem járt, hanem fövényt hágott.

Módi ez, és minden gavallér most így jár,
Tekintsd ôket itten, tekintsed Bécsben bár,
Te ehhez nem értesz, mert vagy ökör, szamár!
Érted-é? Elmehetsz. Vigyen el a tatár!

Mondanám: Azt, gróf uram, nagyságod jól mondja,
Nem csinál barátot köntös, melyt ô hordja,
De ha nem mind ánglus, kin van ánglus rongya,
Ki tehát ez? úgy-é, csak világ bolondja?

Az egész világon aztat minden nemzet
Megvallja, hogy legszebb a magyar öltözet;
Ki magyar, s nem hordja, más módon nem lehet;
Hanem, hogy ily magyar nadragulyát evett.

Nagyságod hogy magyar, kétségem szavában
nincsen; de nem tudom, mért jár ily ruhában:
Ha azt le nem veti, és jár ily tarkában,
Bécsbe bézáratik bolondok házában.

Hazánkban nemzete volt mindig tündöklô,
Híre-neve fénylett, mint fénylik gyémántkô;
Légyen nagyságod is eleit követô,
Azt he nem cselekszi, üsse meg a mennykô!

Az utolsó rész a hôs nótárius dicsôséges hazatértérôl szól – persze saját elbeszélésében:

…Éppen szomszédomnak üres szekerére,
Ki búzát adott el, s innét visszatére,
Felültem, és jókor étem Pelcskére,
Hogy már megérkeztem, el is futott híre.

Mindjárt a kisbíró az öreg bíróval,
Az oskolamester harangozójával,
A polgári tanács egy veres zászlóval,
Köszönteni jöttek ily orációval:

Ábrahám, Jákóbnak, Izsáknak Istene!
Senki hatalmadnak nem állhat ellene,
Sem gulya, sem bika, légyen bármely fene;
Megtartod azt, kinek elveszni kellene!

Megmentéd Dávidot Góliát kezétôl,
Az Izráel népét ténger mélységétôl,
Három iffiakat tűz emésztésétôl,
Nótáriusunkat bikák döfésétôl!

Kihúzád te ôtet a Csôsznek árkából,
Mint Jónást ama angy cethalnak torkából,
Hogy vele ezt tetted magad jóvoltából,
Te Deumot halljad mindnyájunk szájából.

Mondják hát mindnyájan: Te Deum laudanius,
Már ezt elvégezvén, itt egy borjút damus,
A falu gazdája süsse meg, oramus,
Kinél örümünkbe mondjuk: ma bibamus.

Nótárius urunk! hogy téged szemlélünk,
Azt ki nem mondhatjuk, miként örvend szívünk,
Egész tanács, egész falu arra kérünk:
Kormányozd bajunkat, gyámolítsad ügyünk.

Egy malacot hoztunk, két köböl málét is
Néked ajándékba, ahoz egy tyúkot is,
Megtudtuk immáron titulusodat is,
Vedd kedvesen tôlünk: urunk Perillustris!

Egy nagyot köhentvén, magam meghajtottam,
Kezembe egy hosszú papírost tartottam,
Merôn kimeresztett szemekkel állottam,
Altiori stilo ezeket mondottam:

Hic sum ego, qui sum nagy Zajtai István,
Tíz hetet töltöttem, tudja ketek, Budán,
Ott a processusok mind folynak a táblán,
Már tudom; Kitonits úgy nem tudta talám!

Ez papíroson van az egész szisztéma,
Akadjon elômbe akárminô téma,
Szóllok pro et contra, nem lészek én néma,
Deliberálok is szalma-é vagy széna?

Ígérem, hogy lészek ketek pátronussa,
Légyen az helységnek bármely processusa,
Megmutatom, hogy van oly nótáriussa,
Kinek fejébe van egész Huszti jussa.

A mérésben sem lész semmi rövidsége,
Falu határának hossza, szélessége
Hány réf és hány araszt ennek kereksége,
Megmérem, s megmondom, mi a tehetsége?

Magam is örvendek, hogy kenteket látom,
A jó hármoniát én recomendálom,
Reménylem: hibásan hogy én nem találom
A falu rovását: ez lenne halálom.

Ezzel elbúcsúztak, s ki-ki haza mene,
Mondották az utcán: ki ne örvendene?
Ily deákos embert gyertyával kellene
Keresni, ki ennél jobban beszéllene.

Mint a víz, szájából úgy foly a deák szó,
Oroszúl jól beszél, oláh is igen jó,
Egész Paládokon egy sincs ennyit tudó,
Még esküdtnek tészik; mert annak is való.