Bárdos László és Bárdos Lászlóné dr.
Címzetes főjegyző Címzetes főjegyző
Simontornya Dunaföldvár

Az újság mottója, miszerint „ A  jegyzőt írja a jegyző” azt sugallja, hogy a jegyző magvas gondolatait itt vetheti papírra, és reméli, hogy a lapot azért nem csak a jegyzők, de mások is olvassák.
A szerkesztőség arra kért bennünket, hogy írjunk arról milyen is az, amikor a családban a férj és a feleség is a közigazgatásnak elkötelezett, milyen 30 évig a pályán lenni, hogy lehet a magánéletet és ezt az időnként igen bonyolult, sok munkaidőn kívüli kötelezettséget is jelentő foglalkozást összeegyeztetni.
Mindent lehet, szokták mondani, csak akarni kell. Hát azt bizony nagyon kell. De nem elég akarni, tenni is kell. Az országban több olyan házaspár dolgozik, ahol a férj és feleség is jegyző. A miénk talán annyiban tér el a többitől, hogy 30 éve együtt csináljuk, és mindketten városban dolgozunk, két kisvárosban, Simontornyán, és Dunaföldváron.
Az a része is elég tipikus a jegyzőházaspárok történetének, hogy általában a tanulás kapcsán ismerkednek meg, majd kötnek házasságot. Így történt ez velünk is. 1973-óta dolgozunk a közigazgatásban, akkor érettségiztünk. Egy év gyakornoki idő után /már akkor is volt ilyen, és igen hasznos volt!/ sikeres felvételit követően kerülhettünk csak a Tanácsakadémiára. Egyikünk Nógrádból, másikunk Tolnából ment Budapestre tanulni. Mi voltunk az első nappalis évfolyam, 1974-ig csak levelező képzés folyt. Ma is úgy emlékszünk vissza az Akadémiára, mint ahol igen gyakorlatias, kifejezetten az akkori tanácsi munkához szükséges képzés folyt.
A két év alatt diákként szívesen vettünk részt az akkori Közigazgatási Intézet felkérésére adatgyűjtésben, kérdőívek kiértékelésre való előkészítésében.  Éppen az akkori Járási Hivatalok megszüntetésének előkészületeibe csöppenhettünk. Egyikünk szakdolgozatát is ebből a témából írta. Talán elő kellene venni, és leporolni?
A két évet követően összeházasodtunk, de előtte már közösen gondoltuk át, hogy hol is kezdjünk el dolgozni. Mindkettőnknek ösztöndíja volt a saját megyéjében, visszavártak bennünket. Tolnát választottuk, egy 1600 lelkes kis falut, ahol aztán egyből a mély vízbe kerültünk. 22 évesen vb. titkárnak lenni, akkor sem volt könnyű, de a másik faluba való átjárás és a gyámügyi munka, családok életének rendezése szintén komoly megmérettetést jelentett ilyen fiatalon élettapasztalat nélkül.
Hát itt következett a „tenni kell!”. Csak magunkra számíthattunk, idegen környezet, család mindkettőnknek távol, de ez össze is kovácsolt bennünket. Gyorsan az önállóságra szoktatott, mind magánéleti, mind szakmai téren. Azért szakmai téren mégis csak hozzátennénk valamit, a magárahagyottság sokkal kevésbé állt akkor mint manapság!
Az akkori járási, majd városkörnyéki igazgatásban jól, képzett, hosszú szakmai gyakorlattal dolgozó szakemberek voltak, akik a saját szakterületük minden csínját-bínját ismerték, hozzájuk lehetett bizalommal fordulni! Az ellenőrzések következetesebbek voltak, még akkor is többet értek, mint manapság, ha időnként egy-egy értékelésnél esetleg a másik kolléga is láthatta, hogy milyen bakit vétettünk például egy határozat kapcsán. Lehetett belőle tanulni, okulni. A rendszerváltás után sajnos ez is politikába ment át, mert ott, ahol a jegyzővel nem akartak együttdolgozni, a törvényességi észrevételeket – még ha nem is volt súlyos – szinte lobogtatták a polgármesterek, vagy képviselők, és a jegyző eltávolítására használták fel.
A karrierépítés csak a 90-es évektől gyorsult fel ennyire, mi még tervezni tudtuk a két gyermeket úgy is, hogy mint anya a két gyerekünkkel összesen négy évet otthon voltam. Ma is azt mondjuk, három éves koráig a gyerekkel otthon kellene maradnia az anyáknak. Nem játszótéri anyukaként! Nevelni a gyereket, érzelmileg sokkal jobban fejlődik, ha foglalkoznak vele. A mai idők már mást diktálnak, és ez érzelmi sivársághoz vezet. Talán ha az egzisztenciával rendelkező anyukák három évig a teljes fizetésüket megkapnák, vállalnák, hogy otthon maradnak és legalább két gyereket szülnek.
A szakmai fejlődést mindig fontos dolognak tartottuk, ezért tanulni is felváltva szoktunk. Az Államigazgatási Főiskolán, mint Tanácsakadémiát végzetteknek lehetőségünk volt különbözeti vizsgát tenni, egyik évben az egyikünk, másikban a másikunk csinálta. Akkor még annyit kerestünk, hogy az egész lakást nem tudtuk fűteni, meg hogy a gyerekek ne zavarjanak, a Tanácsházára jártunk át tanulni, a másik vigyázott a gyerekekre.
Gondosan ügyeltünk mindig arra, hogy nyaranta, legalább egy hetet a család négyesben tölthessen el. Nem külföldön, mint ma divatos, itthon, olcsó üdülőben, még az elején nem is autóval, csak busszal. Erre futotta, mégis örültünk neki, és a gyerekek sokáig emlegették.
Hogy jó vagy rossz, ha két jegyző van a családban? Az ember mindig azon munkálkodik, hogy sorsát jobbítsa. Szüntelen azon törekszik, hogy egészségesebb, megbecsültebb, vagyonosabb, hatalmasabb – egyszóval szerencsésebb legyen. Ki-ki mást keres, mást vadász, de ritka, nagyon ritka, az, aki az óhajtott jót az ahhoz vezető azonos úton együtt keresné. Hát erre az együttkeresésre van esélye az egy családban két jegyzőnek. Erre törekszünk mi is. Nekünk, a körzetközponti jegyzőknek, ha a több ezer hatáskört nézzük bizony polihisztornak kellene lennünk. Az igazgatási, hatósági rész következetes, a jogalkalmazás kifinomult, míg a testületi munka igen csak hektikus. Valljuk, ehhez tiszta lélek, tiszta szándék, kell akár siker, akár nem!
Mi eredendő szándékaink szerint a közigazgatásban akartunk karriert csinálni. Itt, Magyarországon élni, egy-egy apparátust vezetni, magunkat teljes egészében a jog és az államigazgatás ügyének szentelni. E bizonyos célra mindenestül, mindketten ráadtuk magunkat, hogy aztán minden egyebet mellékesen kezelhessünk. Már tudjuk, hogy ez életünknek milyen irányt adott, s tudjuk, hogy ez a szakmában mit jelent, mennyire visz. E gondok, amelyek duplán jelentkezhetnek, dupla energiával oldhatók meg, mert a jegyző az apparátus működtetéséért felelős, hatósági ügyek sorában eljárni köteles, mégis teljesen kiszolgáltatott a többségében politikai alapon létrejövő képviselő-testületeknek. Miközben a jegyzőtől a szakmai munka törvényességének és szakszerűségének biztosítását várják, tevékenységét szigorúan politikamentesen kell végeznie. A képviselők gyakran konkrét hatósági ügyekben is szeretnének betekinteni, vagy az eljárást befolyásolni, ami megengedhetetlen, különösen, ha a politikai ellenfelek adóügyei iránt kíváncsiskodnának. A jegyző még gyakran ma is az ütköző szerepét tölti be a lakosság, a polgármester, a képviselőtestület, és az apparátus között. Helyzete ezért ma is bizonytalan, s nem hibázhat!
Jegyzői tapasztalatunk is közös: ha hagyjuk, hogy egyenként kibeszéljék magukat az emberek, kénytelenek vagyunk belátni, hogy kicsiben mindenkinek igaza van, de a legcifrább szavaknak sincs hitele ott, ahol tények bizonyítják az ellenkezőt, a jegyzőnek azért nehezebb, mint a polgármesternek, testületnek, mert úgy kell tennie a dolgát, amint a dolognak lennie kellene, s nem ahogy van!
Még a gondokkal együtt is több jó oldala van, mint rossz, az biztos. Sok témát otthon is átbeszélünk, ötletet adunk egymás munkájához, több közös témánk van, a munkánk révén több helyre tudunk együtt menni, mégse vagyunk teljesen összekötve, /na-ná, jelezné meg csipkelődve néhány kolléga!/ mintha pl. ha egy iskolában dolgoznánk. Minket sem került el a jegyzők leváltását elindító hullám. Valószínűleg sokkal jobban átérezte ezt az a fél, amely ugyan közvetlenül nem volt részese, de látta a másikat ért igazságtalanság következményeit, és pontosan tudta miről is van igazán szó. Abban a helyzetben is kiálltunk egymásért.  Hátránya a sokfajta kötelezettség, a munkaidőn kívüli elfoglaltság, a sokszor rendszertelen hazajövetel, de ez más szakmáknál is így lehet, na persze szakmai vitáink is vannak!
Mindemellett soha nem akartuk egymásra erőltetni akaratunkat, a maga „kis bogaraira” szórakozására, vagy időtöltésére mindkettőnk tud és eddig is tudott időt szakítani. Így belefér a sport, a sportköri vezetőségi tagság, a helyi újságírás. Szakmai téren a Jegyzők Országos Szövetségének mindketten alapító tagjai vagyunk, a Városi Jegyzők Egyesületének munkájában is részt veszünk. A közigazgatás a munkánk, a szakmánk, azt gondoljuk, mi már a közigazgatási elkötelezettjei maradunk, amíg dolgozhatunk. Szívesen osztjuk meg tapasztalatainkat fiatalabb kollégáinkkal, szólunk hozzá egy-egy jogszabálytervezethez, hiszen a jobbító szándék ennek a hivatásnak a motorja, itt nem lehet megállni és hátradőlni, aki ezt a „pörgést” ilyen hosszú ideje csinálja, és megszokta, annak ez nem teher.
Sajnáljuk, hogy a fiatalabb kollégák nemigen tudnak gyökeret verni, pedig megélni, és az első címzetes főjegyzői kar tagjának lenni hihetetlenül jó érzés. Ez végre egy olyan elismerés, amely a fiatalabbaknak is valódi ösztönzést adhat erkölcsileg és anyagilag is egyaránt. Mi ezzel és e nélkül is és még  30 év után is azt mondjuk, tovább csináljuk!