Szépülő korú olvasóink talán emlékeznek a halhatatlan Hofi Géza kórházi jelenetének arra az epizódjára, mikor az ápolt – kötéllel a nyakában – rövid helyzetelemzése konklúziójaként megállapítja, hogy ami a nyakán van, az nem kötél, hanem az állami támogatás, melynek szerepe az, hogy a felületes külső szemlélő számára ő, mármint a főhős, lógásában is úgy tűnjön, mintha állna.
Érdeklődéssel olvasom azokat az internetes oldalakat, amelyeken iparűzési adót ki nem vető kis önkormányzatok területén lévő, erre szakosodott cégek bejegyezhető, fiktív székhelyeket árulnak jellemzően fuvarozással foglalkozó más vállalkozásoknak, természetesen az ehhez kapcsolódó korrekt ügyintézéssel együtt. Mi ezzel a baj, kérem? A „bolt” legális, a fuvarozó gyakran milliós nagyságrendű adót megspórol, a székhelyet bérbeadó vállalkozó kaszál, önkormányzata a befolyó gépjárműadókból a sokszorosát beszedi annak, amit iparűzési adóból beszedhetne… Kiépült és működni látszik a rendszer. Felületes szemlélő számára úgy tűnik, mintha állna…

A manapság egyre népszerűbb módszer már a fiktív székhelyet áruló vállalkozót is kiiktatja, helyét átveszi maga a haszonélvező önkormányzat, aki megkeresi az érintett vállalkozókat, helyezzék már át – persze csak papíron – székhelyüket hozzá. Lehet, sőt van önkormányzati tulajdonú ingatlanra polgármesteri hivatalba (!) székhelyet, telephelyet bejelentő fuvarozási vállalkozás is.

Off shore – Magyarországon

Nem kell persze különösebb szakértelem ahhoz, hogy belássuk azt, hogy ami az egyik önkormányzatnak előny, vagy éppen rosszabb esetben a túlélés záloga, az a másiknak, mint például a Zirchez hasonló kisvárosoknak tízmilliós nagyságrendű adóbevétel-kiesésben mérhető, legalább ekkora hátrányt jelent. A hangsúly a „legalább”-on van, mert az országon belüli off-shore hálózat kiépülését hosszabb távon az ország gazdasága sínyli meg. A torta, esetünkben a helyi iparűzési adó alapját képező bevételszerző-vállalkozási tevékenység ugyanis a látszat ellenére nem lesz nagyobb, vagy élénkebb, hiszen a gazdasági tevékenységnek ténylegesen helyet adó, az annak huzamos időn át történő gyakorolhatóságát megalapozó közigazgatási, jogi infrastrukturális feltételeket biztosító önkormányzatok ellehetetlenülése senkinek sem lehet jól felfogott érdeke. A tortából tehát – az előbbi hasonlattal élve – annak kellene a legtöbbet kapnia, aki megsütötte. Ami persze nem zárja ki, azt, hogy másoknak – ha úgy tetszik, a rászorulóknak – is osszanak belőle. Gondoljunk csak a személyi jövedelemadó, vagy éppen az iparűzési adópotenciál- különbségek alapján már régóta, ha jól-rosszul is, de működő, az önkormányzatok közötti jövedelemkülönbséget mérséklő-kiegyenlítő szabályozásra.
Az érem másik oldala vizsgálatakor az egyértelműen mérhetőkön túl nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vázolt rendszer működése által okozott nehezen számszerűsíthető károkat sem. A „potyautas” fuvarozók nehézgépjárműveikkel adott esetben az általuk ténylegesen használt, alkalmasint frissen és drága pénzen felújított önkormányzati utakat tehetik tönkre a legalább részbeni kompenzáció vigasza nélkül. Sok esetben kínos és nehezen kezelhető problémákat okoz a vérszemet kapott, a „papíron” történő székhely, vagy telephely-váltás lehetőségét alkupozíciója erősítésére felhasználni szándékozó vállalkozó legkülönfélébb, a maga számára előnyös elbírálást kérő, sőt elváró igényeinek a méltányosság és a jogszerűség keretei között tartása.

Ami pedig – elnézést a képzavarért – a hab a torta tetején, hogy mikrotérségi, kistérségi szinten egyre nagyobb, az amúgy is meglehetősen gyenge kistérségi kohéziót romboló feszültségeket eredményez, ha a vállalkozók „átcsábítása” a fent leírt recept szerint egymáshoz közeli önkormányzatok között történik.

Meggyőződésem, hogy a jogi szabályozás ésszerűsítésével a problémák java része kezelhető lenne. A kormányzati szinten felmerült kötelező iparűzési adóminimum bevezetésén túl megfontolásra érdemesnek látom például a telephely-engedélyezés rendszerének átdolgozását.

Jogszabálymódosítás kell!

A telepengedély, illetve a telep létesítésének bejelentése alapján gyakorolható egyes termelő és egyes szolgáltató tevékenységekről, valamint a telepengedélyezés rendjéről és a bejelentés szabályairól szóló 358/2008. (XII. 31.) Kormányrendelet és az ehhez kapcsolódó, a közúti közlekedési szolgáltatásokról és a közúti járművek üzemben tartásáról szóló, 89/1988. (XII. 20.) MT rendelet vonatkozó szabályozása – számomra nehezen indokolható módon – csak tíznél több jármű használata esetén írja elő a járművek telephelyen való tárolásának kötelezettségét, ráadásul e felett is csupán bejelentésre kötelezettek.

Szükség lenne egy olyan egyszerűsített telepengedélyezési eljárásra, amelynek többek között az lenne a feladata, hogy meggyőződjön a hatóság arról, hogy a vállalkozások hol végzik ténylegesen a tevékenységüket, hol telephelyeznek, stb. Ezen egyszerűsített eljárás szolgálhatna alapjául a telephely bejegyzésének. Ezzel összhangban egyértelműsíteni és erősíteni kellene az önkormányzatoknak a hivatkozott MT. rendeletben egyébként szabályozott jogosítványait a nehézgépjárművek közterületen történő tárolása, ellenőrzése és a szabálytalan tárolás szankcionálása vonatkozásában.

A jelenlegi abszurd helyzethez képest az elérni kívánt cél tehát az lenne, hogy valamilyen mértékű helyi iparűzési adó minden településen bevezetésre kerüljön, másrészről lehetőleg oda adózzanak a vállalkozások, ahol a tevékenységüket ténylegesen végzik, illetve, ahol a tehergépjárműveik ténylegesen telephelyeznek.