Vajon Schiller 1787-ben már látta mai világunkat? Ismerhette politikusainkat? Mert a Bárka Színházban színre vitt drámában egyetlen szó sem lett megmásítva az eredeti szövegből, és mégis: rólunk szól. A közismerten nehezen előadható darabból persze húzni kellett, de a versek hangról hangra egyeznek a több, mint kétszáz évvel ezelőtt megírtakkal (Vas István fordításában).

Akkor pedig nincsen más lehetőség, minthogy II. avagy „mosolytalan” Fülöp, fia Carlos, és felesége Erzsébet közöttünk élnek. Fontos tudni, hogy Fülöp apja, V. Károly volt az, kinek hatalma a földgolyó minden részéig elért, kinek országában „soha nem nyugodott le a Nap”. Ezt a végtelenül gazdag országot sikerült Fülöpnek többször is a teljes pénzügyi csődbe vinnie, neki sikerült elvesztenie a Nagy Ármádát, és ezzel politikai befolyása jelentős részét. Az ő idejében volt fiatal Cervantes, az ő idejében zajlik a Don Quijote rémisztő keretjátéka. Hogyan lehetséges ez? Gyenge volt tán Fülöp? Beteg volt tán Fülöp? Őrült volt tán Fülöp? A történetírók szerint egyik sem. Hol hibázott vajon?
Ármány…
A válasz, sajnos, nem nehéz. Fülöp birodalmának gyengülése, Fülöp emberi bukása, a darabból jól láthatóan, egyenes következménye magányának. Ma úgy mondanánk: kommunikáció-képtelenségének. Fülöpnek nincsenek barátai, nem bízik senkiben, nem ismeri azt, hogy „Milyen mámorító érezni, hogy egy szép lélek dicsőít, Tudni, hogy örömünk egy másik arcot Pirosra fest,…”
Ezért képtelen még akár csak a saját fiával is szót érteni, ezért képtelen értelmes feladatot adni neki. És valóban, erre a jelenben is van bőven példa. Hány ezer Carlos bolyong közöttünk manapság? Hány ezren mondhatják el magukról szomorúan, hogy „Semmit sem romboltam, sem építettem.” Pedig Pósa még idejében figyelmezteti Fülöpöt: „Én nem tudok többé hazáról. Spanyolországhoz immár egy spanyolnak Sincs köze.” Ez borzasztóan kemény mondat. Csak remélhetjük, hogy mi eddig még nem jutottunk.
Maga Fülöp is tudja, hogy szüksége lenne támogatókra. Pontosan tudja, hogy „Ha ilyen fejek henyélnek, Sokat veszít az államom”. De Fülöp nem hallgathat a humanista gondolkodóra, mert Pósa veszélyes: „… tiszteli Az embert…”. Inkább a főinkvizítort veszi maga mellé, aki az országot „A pusztulásnak Is inkább, mint a szabadságra hagyja.”, Így aztán nem lehet csoda, hogy „ énutánam A tűzvész színhelyén tíz emberöltőn Keresztül nem arathat magvető.” Mármint szabad gondolkodást. S ennek Fülöp emberi bukásán kívül is megvan az eredménye. A történelemből jól látjuk, hogy az a Spanyolország visszavonhatatlanul lemarad az akkori Európa sikeres humanista államai, Anglia, Franciaország mögött. Fülöpnek meg kellett volna gondolnia, hogy vajon képes-e arra, hogy „Egymaga egész Európában odaveti magát a Kérlelhetetlen robogó világsors Kerekei elé?”
De Schiller azonnal, már kétszáz évvel ezelőtt válaszolt is: ”Nem képes erre!”
Mi pedig ebben, ma, a történelem ismeretében, már nyugodtan bizonyosak lehetnénk.
… és szerelem
De Fülöp nem csak országát képtelen megtartani, feleségével sem boldogul. Pedig Erzsébet, akinek alakját Schiller vélhetően két történelmi alakból, Valois Erzsébetből és Habsburg Annából gyúrta össze, mindent megtesz annak érdekében, hogy korrekt maradjon és megfeleljen a vele szemben támasztott elvárásoknak. A királynői korona ellenében igyekszik megfelelő szolgáltatást nyújtani, és már a darab elején tudatja a világgal, amit udvarhölgye, Eboli csak később fogalmaz meg: „Ha majd az irigység S hízelgés egybehangzón rábeszél, hogy Boldog vagyok, végül miért ne hinném?”
Így aztán amikor Carlos magabiztosan közelít felé lobogó szerelmük biztos tudatában, Erzsébetnek eszébe sem jut, hogy valós érzelmeiről nyilatkozzon. Királynői büszkesége joggal nem kisebb az infánsénál: „Ó, milyen hiú ember! És ha az én szívem mást mondana?”. Hogy szíve akkor mit mond valójában, azt nem tudjuk, de szépen hagyja Carlost beleesni az igaz szerelmesek örök csapdájába, amibe azóta is sokan belepottyannak: Carlos is a saját érzelmeit vetíti ki szerelme tárgyára: „Ki mondja? Hát én.”
Innen hosszú és keserves út vezet addig, míg aztán a darab végén Carlos, aki valamikor a legőszintébben szerelmes volt, képes lesz kimondani, hogy „Ez is elmúlt. … Itt volt karomban – S én meg nem rendültem.”? Milyen hatalmas teher alól szabadul fel ilyenkor egy ember?
Emellett már apróságnak tűnik a mindenki által megtévesztett, olcsó játékszernek használt udvarhölgy, Eboli egyéni tragédiája, és sokadrangúvá degradálódik az a világokat mozgató nagy kérdés, ami valahol a borzasztó hatású eseményeket elindította. Senkit nem érdekel, hogy vajon „A megbántott szerelem Sosem bocsát meg?” Mert akár jön megbocsátás, akár nem, a romokba heverő emberek, és a romokban heverő ország számára a megbocsátás kevés, semmit nem ad, és már csak későn érkezhet.
És későn is érkezik.
Tenni kellett volna valamit.
Révész György
Telhetetleneknek
Valami nagyon érdekes (keressük az „adatbázisok” alcímet!): http://www.pim.hu
Ami borzasztóan hasznos (volt…): http://www.bbc.co.uk/hungarian
Ahol hihetetlenül sokminden megtalálható – angolul: http://www.gutenberg.org
Valami sokkal vidámabb: http://www.egyszervolt.hu