2002. június 27-én tűz keletkezett a Hortobágyi pusztán, és két napig lángolt, veszélyeztetve tanyát, hodályt, falut. Miként azt annak idején a sajtó is közzétette, a Hortobágyi Nemzeti Park összesen 80 200 ha-os területéből a több mint 7000 ha égett le. 14 tűzoltófecskendő, 8 vízszállító, 4 lajtos kocsi, 3 helikopter, 79 tűzoltó, katonák, a HNP dolgozói, munkagépkezelők, összesen több mint 100 fő vett részt az oltásban, teljes egészében lekötve Hajdú-Bihar, és részben a szomszédos megyék tűzvédelmi erejét.

Abban az évben összesen 84 alkalommal vonultak tűzoltó egységek Hortobágyra.
A tűz során elsősorban a mocsári és gyepnövényzet, a gerinctelen állatvilág és a madarak károsodása volt feltételezhető.
A fentiekből kitűnik, hogy a Nemzeti Park védelme fontos feladat, de az is látható, hogy ekkora tűzoltó erők elvonása más területekről további komoly veszélyeket rejt magában. Ezért elkerülhetetlen feladatként jelentkezik a tüzek megelőzése, és a keletkezett tüzek károsító, veszélyeztető hatásainak jelentős csökkentése.
A hortobágyi puszta – történetileg is – legjelentősebb természetes tájformáló tényezői az időszakos árvizek, a legeltetés, illetve a pusztai tüzek rendszeres előfordulása. Sajnos ez utóbbinak a puszta élővilágára gyakorolt hatásáról igen keveset tudunk. Az azonban bizonyos, hogy a pusztán helyenként nagy mennyiségben felhalmozódott/felhalmozódó szervesanyag réteg időnként nagy kiterjedésű tüzek kiindulópontja és táplálója volt és lehet ma is.
Minden tűz oltásának alapelve, hogy a folyamatos, önfenntartó égéshez szükséges feltételek (éghető anyag, gyulladási energia, illetve oxigén egyidejű jelenléte) valamelyikét az égés rendszeréből eltávolítsuk. Ez az elv egyben meghatározza a megelőző intézkedések irányát is.
A gyulladási hőmérséklet elérésének megakadályozására az egyik legegyszerűbb módszer a szervesanyagok víztartalmának növelése. Az időszakos árvizek visszaállítására ugyan nincs lehetőség, de egy lehetséges módszer lehet a szikes mocsarak elárasztása, mely egyben természetvédelmi célokat is szolgál. Jelenleg már közel 10 000 hektár terület árasztható el. Ezek nyár időzítése ráadásul egybe esik a tüzek előfordulásának augusztus-szeptemberi maximumával. Az árasztások nemcsak a tűz útját tudják állni, de a bevezető csatornák ilyenkor víznyerő helyként is szolgálhatnak.
Mivel a tüzek gyakorisága a nem legeltetett területeken a legnagyobb, bevált módszer lehet a puszták helyenkénti túllegeltetése, ami egyébként is része a Nemzeti Park hosszú távú kezelési tervének. Tapasztalataink szerint az erősen legeltetett területeken a tűz könnyebben megállítható, vagy kialszik, mert hiányzik a vastag szervesanyag réteg (éghető anyag), mely a tüzet táplálná. Ebből kiindulva ki kell alakítani olyan túllegeltetett sávokat, melyeknek szélessége meghaladja az ötven métert, és a sávok közötti terület nagysága nem nagyobb ezer hektárnál. A szabadban (tarlókon, réteken) keletkezett kiterjedt tűzeseteknél bebizonyosodott, hogy a tűz megállításának legjobb módja a feltárcsázás. Így a tűz kisebb területre lokalizálható és megállítható. A Nemzeti Park természetes gyepeinél azonban csak végszükségben engedélyezhető tűzvédelmi pászta szántása, tárcsázása. Ez a módszer az égés terjedésének lassulását okozza, de ősgyepen maradandóbb kárt okoznak, mint maga a tűz. A túllegeltetett sávok ezt a célt úgy szolgálják, hogy természeti kár oltás közben nem, vagy csak mérsékelten keletkezik. A tárcsázás pedig települések, hodályok körül, a pusztán már meglévő földutakon lehet hatékony védekező módszer.
A tűz terjedését hatékonyan lassítja olyan tűzoltó habképző anyag is, amely környezetet nem károsító, könnyen lebomló összetevőkből áll. Az oltóhab nagy előnye, hogy használható – még nem égő területetek letakarásával – a tűz továbbterjedésének megakadályozására, és közvetlen tűzoltásra is (az éghető anyag elzárása az oxigéntől), jelentős oltási költséget vonva maga után.
2004. október 13-án ismét tűz volt a Hortobágyi Nemzeti Park területén. 76 500 m2 ősgyep égett le. Ezúttal azonban a tűz már a megelőzést szolgálta: egy előzetesen felmért, védősávokkal körülhatárolt terület próbaégetése történt meg. Az ott szerzett tapasztalatok alapján kijelenthetem, hogy a szabályozott, ellenőrzött égetéseknek – megfelelő monitoring elvégzése után – helye van a természetvédelemben. Az élőhelyek égetéses kezelésével várhatóan a véletlen tüzek keletkezésének valószínűsége drasztikusan lecsökken, és egyben számos természetvédelmi kezelési probléma is megoldódik. Ezt nemzetközi tapasztalatok is igazolják.
Feladatunk tehát, hogy részletesen kidolgozzuk a tüzet mint természetvédelmi kezelést alkalmazandó eljárás hortobágyi viszonyok közötti alkalmazhatóságának tervét E cél eléréséhez hosszú távú monitorozó valamint kísérletes módszereket alkalmazása, és további nagyfokú együttműködés szükséges a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság és a Hajdú-Bihar megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság között.