Az előző számban került publikálásra dr. Vincze Ferenc kollégánk vitaindítója a közigazgatási reform „kistérségi szeletéről”, majd néhány vélemény is közlésre került a témában.
Nem tudva, csak bízva abban, hogy a titokban folyó reform-előkészületek valamely szereplője kezébe kerülnek ezen felvetések, szkeptikusan, inkább csak a saját lelkiismeretem megnyugtatása végett szeretném röviden leírni az ezzel kapcsolatos észrevételeimet.
1. A kistérségi önkormányzati hivatal és főjegyzői cím kapcsán Kéki Zoltán álláspontján vagyok. Miután a jelenlegi önkormányzati rendszer nem ismeri a kistérségi szintet, nyilván ilyen elnevezéssel nem hozható létre szervezet.
2. A fenti tény természetesen nem akadályozza a kistérségi vagy differenciált hatáskör-telepítést. A kistérségközponti jegyzőhöz való államigazgatási feladat- és hatáskör-telepítés mellett sok érv szól, többek között a manapság legfontosabb: kevesebbe kerülne a központi költségvetésnek, mint pl. a kistérségi közigazgatási hivatal. [Ugyanakkor talán megállítható – vagy legalább is lassítható – lenne az önkormányzati igazgatási szférában (is) évek óta tapasztalható, de láthatóan senkit sem zavaró színvonalromás.] Persze a végtelenségig nem folytatható az a másfél évtizedes kormányzati gyakorlat, hogy a központi feladattelepítés nem párosul az ellátáshoz szükséges mértékű fedezetbiztosítással. Tehát a feladatokhoz biztosítani kellene az ellátásukhoz szükséges pénzt, és nem arra számítani, hogy az érintett jegyző verekedje ki azt a képviselő- testületénél! (És íme máris az igazgatási normatívánál tartunk, amibe terjedelmi okokból sem mennék bele, valaki a volt Belügyminisztériumban nézze majd meg Fürcht Pál régi szekrényét!)
3. A kistérségi jegyző munkáltatói jogával kapcsolatos különböző egyetértési (minisztériumi, közigazgatási hivatali stb.) jogok amellett, hogy bevezetésük esélytelen a jelen politikai környezetben, ráadásul ésszerűtlenek is. Ez lehetne az utolsó lépés a „fontosabb” jegyzői beosztásoknak a politikai zsákmányrendszer részévé tételében, ami a megyéknél, megyei jogú városoknál és a fővárosi kerületeknél már egyértelműen megvalósult. Az pedig, hogy egy kistérség húsz– hatvan laikus polgármestere mondjon joghatású véleményt a kistérségközponti jegyzőről – uram bocsá´ –, agyrém.
4. A jegyzők kistérségi egyeztető fórumának mint jogintézménynek a lényegét kellene ismerni ahhoz, hogy véleményt mondhassunk róla, hiszen ez a mostani beszélgetős jegyzőkluboktól egy feladat- és hatáskörrel rendelkező, kötelező grémiumig terjedhet.
Summázva tehát, kell(ene) egy reform, amit nem lenne szabad „összepancsolni” a költségvetési kényszerintézkedésekkel. Vallom, hogy egy reform átmenetileg mindig többe kerül, mint a „normális” működés, és a hozadéka csak egy idő múlva jelentkezik. Miután jelenleg a reformhoz szükséges szinte minden feltétel (egyértelmű és a szakmával véleményeztetett politikai szándék, „lemodellezett” új konstrukció, ütemezett és „beárazott” bevezetés stb.) hiányzik, felsejlik előttem az a kategorikusnak tűnő, de nem minden alapot nélkülöző kijelentés, miszerint „a magyar közigazgatást az 1867-es kiegyezés óta az elvetélt reformok sorozata jellemzi”.
