Ötször haltam meg, nyolcszor feltámadtam! – így lehet a legrövidebben összefoglalni milyen hihetetlen fizikai megpróbáltatást jelent a Bécs Budapest közötti szupermaratoni távot futva, kerékpározva, vagy görkorcsolyázva megtenni ─ mondja Nagyné Hartman Éva. A hajdú-bihar megyei önkormányzat társadalmi, civil kapcsolati és humánerőforrás fejlesztési iroda vezetője 2004 őszén nem kisebb feladatra vállalkozott, mint arra, hogy kerékpárral teljesíti a 365 kilométeres távot.

Tíz év alatt vált a családunk kerékpárőrültté, s több nagy túrát – Balaton megkerülése, Fertő tó és Őrség körút – megtettünk az országban. A férjem minden őrültségben partner, így tavaly nyáron elkezdtünk edzeni a szupermaratonra. Azt mondtam, ha a Debrecen Tiszacsege oda vissza 120 kilométerét letekerem, akkor benevezünk.
Az első nap a Bécs és Sopron közötti 92 kilométer várt ránk, nem országúton, hanem hegyen völgyön, murvás úton. Ekkor már éreztem, nem kis dolog, amire vállalkoztam, de tudni kell, soha nem adom fel. A második nap Sopron Győr közötti 119 kilométeres szakaszán azt éreztem, vége, számomra itt fejeződött be a verseny. A térdem kiakadt, egy lábbal tekertem a biciklit, bőgve értem a célba. Azt hittem túl vagyunk a legrosszabbon, de a Győr Tata közötti emelkedőknél, mint a motolla járt a lábam és úgy tűnt, hiába miden erőfeszítés, szinte sehová nem haladunk. Amikor pedig már tényleg azt gondolod, minden rémségek rémségét túlélted, akkor a negyedik napon jön a halál etap Tata és Budakeszi között, a Gyermelyi „bukkanóval”. Ez az a szakasz, ahol a legtöbben szorultak orvosi kezelésre, volt, akit a pálya szélén kellett újraéleszteni. A tőlünk is örültebbnek tartott görkorisok belénk kapaszkodtak, mert képtelenek lettek volna feljutni az emelkedő tetejére. Az utolsó napra Budakeszi és a Tabán 25 kilométere maradt, de a János hegyi kilátó semminek tűnt az előző nap magassághoz képest. Ekkor csatlakoztak hozzánk a félmaratonisták. Lenéztem a kilátóból, és azt láttam, négy kilométer hosszan ezrek hömpölyögtek. Soha nem gondoltam, hogy ennyi őrült ember él Magyarországon. Végtelen megkönnyebbülés és öröm volt beérni a célba, tudni, hogy megcsináltad. Így utólag már azt mondom, könnyelmű voltam, de az ilyen teljesítmények belső tartást adnak. Önmagadat kell legyőznöd, teljesítőképességed végső határát kell átlépned, s rájössz, nincs lehetetlen, ha van akaratod és kitartásod. Az embernek mindig kell egy újabb cél, amiért harcolni, küzdeni tud.
A sportot is felügyelő iroda vezetőjeként hihetetlenül fontosnak tartom, hogy a hivatalban dolgozók, az önkormányzat és az illetékhivatal 180 munkatársa rendszeresen mozogjon. Ha jól összeszámolom, mindössze 20-25-en vannak, akik hetente legalább egyszer szánnak arra időt, hogy megtornáztassák a tagjaikat. Sokak szerint eretnek gondolat, központi finanszírozással megteremteni annak a lehetőségét, hogy a köztisztviselők hetente kétszer, szervezett keretek között, rendszeresen vegyenek részt valamilyen sportfoglalkozáson.
Örök igazság, ha fizikailag topon vagy, akkor szellemileg is ott vagy. Hiszem, hogy a közigazgatásban dolgozók szellemileg azért nem tudnak megújulni, mert fáradtak, nem tudják oldani a bennük lévő stresszt, nem tudnak folyamatosan feltöltődni. Ebben segíthet hihetetlenül sokat a sport. Mindenképp azon leszek, hogy a magyar közigazgatásban támogassák – akár úgy mint a rendőrségnél, hogy heti két és fél óra kedvezményt kapnak azért, hogy a rendszeresen mozogjanak, sportoljanak – a köztisztviselői állomány testedzését. Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy a sokszor túlhajszolt, feszült és ideges tisztviselő „felfrissüljön”, kreatívabb, gyorsabb, hatékonyabb legyen, mindazon elvárásoknak és kihívásoknak meg tudjon felelni, amelyekkel nap mint nap szembe kell néznie.