Folyik a munka az önkormányzati részvétellel működő gazdasági társaságokban, mennyi legyen a 2009. évi vízdíj. A legfőbb döntéshozó szervek számolnak, az önkormányzatok pedig kiszolgáltatott helyzetben veszik tudomásul a cégvezetés által készített kalkulációkat, és a képviselő-testületek megalkotják a hatósági árról szóló rendeleteiket.

Felvetődik a kérdés, hogy az önkormányzatok, és rajtuk keresztül a lakosság tényleg ilyen kiszolgáltatott helyzetben van? A jogszabályi környezet áttekintése nélkül a kérdés nehezen megválaszolható, ezért kísérletet teszek annak feltárására, és értelmezésére, a következtetések levonására.
Az árak megállapításáról 1990. évi LXXXVII. törvény melléklete szerint települési önkormányzat – fővárosban a Fővárosi Önkormányzat – képviselő-testülete állapítja meg az önkormányzati tulajdonú víziközműből szolgáltatott ivóvíz díjának legmagasabb mértékét. A jogszabály szövegéből egyértelműen megállapítható, hogy a rendeletalkotási jogkör a víziközművek tulajdonjogához kapcsolódik, egyéb esetekben a víz – miként az üzletekben vásárolható palackos ivóvíz – szabadáras, de elvi lehetősége annak sem zárható ki, hogy vállalkozás biztosítsa az egészséges ivóvíz ellátást.
Az önkormányzat azonban minden esetben a feladatellátás kötelezettje és címzettje, melyről a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) 8. § (4) bekezdésében rendelkezett a jogalkotó.
Az Ötv. 79. § (2) bekezdés b) pontja szerint korlátozottan forgalomképesek a közművek. A törzsvagyon korlátozottan forgalomképes tárgyairól törvény vagy a helyi önkormányzat rendeletében meghatározott feltételek szerint lehet rendelkezni.
A rendelkezés fogalmát a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 112. § (1) bekezdése határozza meg. Eszerint a tulajdonost megilleti az a jog, hogy a dolog birtokát, használatát vagy hasznai szedésének jogát másnak átengedje, a dolgot biztosítékul adja, vagy más módon megterhelje, továbbá hogy tulajdonjogát másra átruházza, vagy azzal felhagyjon. A 114. § (1) bekezdése szerint, ha jogszabály vagy bírósági határozat a rendelkezés jogát kizárja, vagy korlátozza, az e tilalommal, illetőleg korlátozással ellentétes rendelkezés semmis.
A gazdasági társaságokról szóló törvények szabályai szerint nem pénzbeli hozzájárulás tárgya csak forgalomképes dolog lehet.
Az Ötv. 79. §-ának, és a Ptk. 114. §-ának összevetéséből megállapítható, hogy a viziközművekről rendelkezni csak az önkormányzati rendeletben meghatározott feltételek szerint lehet, és a rendelkezés joga korlátozott, figyelembe véve a gazdasági társaságokról szóló törvény nem vagyoni hozzájárulásra vonatkozó szabályait.
A rendeletalkotási jogkör korlátját képezi az Alkotmány 44/A. § (2) bekezdése, mely szerint a helyi képviselőtestület a feladatkörében rendeletet alkothat, amely nem lehet ellentétes a magasabb szintű jogszabállyal. Ennek ellenére az önkormányzatok vagyonrendeletükben szabályozták a víziközmű-vagyon apportálásának kérdéskörét, és – a gazdasági társaságokról szóló törvénnyel ellentétesen – úgy állapították meg a rendelkezés feltételeit, hogy kizárólag önkormányzati tulajdonú gazdasági társaságba a vagyon apportálható. Így kívánták biztosítani a „közvetett tulajdonjogot”. A gazdasági társaság alapszabályában rendelkeztek a társaság végelszámolása esetére a vagyon önkormányzati tulajdonba történő visszajuttatásáról.
Tovább árnyalja a képet, hogy a társasági szerződésben megfogalmazott vagyon-visszajuttatási kötelezettség csak végelszámolásra vonatkozik, így egy esetleges felszámolási eljárás során az önkormányzat csak visszavásárolni tudja a vagyonát, így tulajdonképpen készfizető kezesi helyzetbe kerül anélkül, hogy arról a képviselő-testület döntést hozott volna.
Az Alkotmány 44/A. § (1) bekezdése ugyan felhatalmazza a helyi képviselőtestületet, hogy gyakorolja az önkormányzati tulajdon tekintetében a tulajdonost megillető jogokat. Deklarálja továbbá, hogy saját felelősségére vállalkozhat, azonban ebben a tevékenységi körben nem vállalkozásról, hanem közszolgáltatás biztosításának kötelezettségéről van szó, ami a vagyon korlátozott forgalomképességében is megnyilvánul.
Mindezek alapján meg kell állapítani, hogy a víziközmű-vagyont apportálni nem lehet, az erre irányuló szerződés – legyen az akár társasági szerződés, vagy annak része – semmis.
Az önkormányzatoknak el kell gondolkodni a jövőbeni lehetőségeken különös figyelemmel arra, hogy megindult a vízszolgáltató társaságok önkormányzati privatizációja. Az apportálás, valamint a vízdíj meghatározásának problémája még nehezebb helyzetbe hozhatja az egyébként is pénzügyi gondokkal küzdő önkormányzatokat, és a lakosságot.
A megoldási lehetőségek között figyelembe kell venni az Ötv. és az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény alapján önkormányzati rendeletben szabályozott vagyonkezelői jog létesítésének lehetőségét, valamint a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvényben meghatározott alternatívákat.