Csongrád megyében legfőbb problémaként az tapasztalható, hogy az illetékhivatal számára előirányzott illetékbevétel nagysága, az elintézendő ügyek száma és az illetékbeszedéshez meglévő személyi és tárgyi feltételek nincsenek szinkronban egymással. A meglévő munkafeltételek az illetékhivatallal szemben felállított elvárásokhoz igazodó szinttől messze elmaradnak.

Másodfokú illetékügyek ügyintézőjeként naponta tapasztalom, hogy az ügyekben összecsapnak egyik oldalról az eredmény-centrikusság, a bevétel-növekedés, másik oldalról a törvényesség kívánalmai.
Túlterhelt ügyintézők
Súlyos problémát okoz, hogy az ügyek számához képest kevés az ügyintéző, akár egy-egy táppénzes állományba vétel is komoly zavarokat okozhat a működésben. Az illetékhivatali ügyintézőknek a legtöbb esetben egyszerűen nincs elég idejük arra, hogy az eljárásokat az eljárási törvények rendelkezéseinek minden tekintetben megfelelően folytassák le, illetve a határozatokat is ezeknek megfelelően hozzák meg. Gondoljunk csak arra, hogy az egyes ügyek intézése során a tényállás teljes körű tisztázása és egy-egy határozat részletes, valamennyi eljárási cselekményre kiterjedő, minden mérlegelési szempontot vizsgáló és értékelő, az államigazgatási eljárás szabályairól szóló törvénynek maradéktalanul megfelelő indokolása mennyi időt vesz igénybe.
Ezzel szemben példaként említhetjük, hogy egy illetékhivatali végrehajtónak 2003-ban több, mint hatezer ügye volt, ezekből hozzávetőleg ezerkétszázat tudott lezárni. Egyes vélemények szerint egy-egy végrehajtónak évente három-négyszáz ügyet szabadna adni, ez az a mennyiség, amit az eljárási szabályok és a határidők maradéktalan betartásával el tud látni. Hasonlóan súlyos a helyzet az értékelőknél és a kiszabóknál is.
A másodfokon megsemmisítésre vagy megváltoztatásra kerülő első fokú határozatok többsége az eljárási szabályoknak nem felel meg, anyagi jogszabálysértések kisebb számban fordulnak elő. Az ügyintézők a határidőket a leterheltség miatt a legritkább esetben tudják tartani. A tényállás nem teljes körű feltárása, valamint a határozatok – elsősorban az ügyfél által bejelentett értéktől eltérő forgalmi érték megállapítását tartalmazó, valamint a méltányossági ügyekben született határozatok – szabályszerű indokolásának elmaradása miatt gyakran kell az illetékhivatalt új eljárás lefolytatására utasítani. Ez az egyébként is szinte elviselhetetlen leterheltséget még tovább növeli. Ezt a tendenciát támasztja alá az is, hogy egyre gyakrabban találkozhatunk eljárási hiányosságokra alapított fellebbezésekkel.
A közigazgatási hivatal, mint illetékügyekben másodfokon eljáró szerv tisztában van az önkormányzatok nehéz anyagi helyzetével, szem előtt tartja az illetékek beszedésének fontosságát, és – természetesen a jogszerűség keretei között – igyekszik minden lehetséges eszközzel hozzásegíteni az illetékbevételből egyébként részesülő önkormányzatokat ezen forrásokhoz. Ennek érdekében a másodfokú határozatokban iránymutatást ad az illetékhivatalnak a jogszabályszerű ügyintézési gyakorlat kialakításának céljából.
A pervesztés költsége
Ehhez a tárgykörhöz tartozik egy másik probléma is, melynek megnyugtató megoldása  álláspontom szerint  elengedhetetlen lenne az egységes – és ez által az illetékbevételek kiszámíthatóbb tervezhetőségét eredményező – joggyakorlat kialakításához. Azt szokták mondani, hogy aki nem veszít pert, az nem is jogász. Teljesen kivédhetetlen, hogy a közigazgatási hivatal néhányszor pervesztes ne legyen az illetéktárgyú közigazgatási perekben, miközben a legtöbb esetben a perek pervesztesség esetére nagyon magas perköltséggel fenyegetnek. Ennek legfőbb oka, hogy az illetékügyek zömében ingatlanforgalmi szakértő közreműködése szükséges, az általuk elkészített szakvéleményekért borsos díjat kérnek és ítél meg nekik a bíróság. Annak ellenére, hogy az illetékbevételekből a közigazgatási hivatalok egyáltalán nem részesednek, pervesztesség esetén mégis nekik kell viselniük a perköltséget.
Mindannyiunk által ismeretes, hogy a közigazgatási hivatalok költségvetése ezen teher nélkül is nagyon feszesnek mondható, emiatt előfordul, hogy pénzügyi okok miatt egyszerűen nem mernek pereket felvállalni. Úgy gondolom, hogy az ilyen fel nem vállalt perek lefolytatása és az iránymutató jogerős bírósági ítéletek jelentősen előre mozdíthatnák az egységes joggyakorlat kialakítását az illetékügyekben, és ez által a költségvetések tervezői is pontosabban prognosztizálhatnák a várható bevételeket. Ezen probléma megoldását az jelenthetné, ha a közigazgatási hivatalokat is részesítenék az illetékbevételekből. Az ugyanis nem tűnik kivitelezhetőnek, hogy az egyes ügyekben felmerülő perköltséget az illetékbevételekből részesedő önkormányzatokra ráterheljük.
Összegezve elmondható, hogy a másodfokú eljárások során egyszerre kell figyelembe venni az állampolgárokat egyébként is érzékenyen érintő illetékügyekben mind az ügyfelek, mind az érdekelt önkormányzatok szempontjait, de ez csak a hatályos jogszabályok mentén hajtható végre.