Eltelik egy idő, mire egy köztisztviselő felismeri, hogy rossz struktúrában dolgozik. A politikusoknak ehhez sokkal több idő kell. A köztisztviselők gondolkodó része – főleg aki tovább lát a hóvégi fizetésnél – már régóta tudja azt, hogy a jelenlegi közigazgatási struktúra akadályozza a hatékony és eredményes munkavégzést. A rendszerváltás után kialakult központi, területi és helyi közigazgatási rendszer hibái szinte azonnal érzékelhetőek voltak a tapasztalt köztisztviselők számára, de ez ellen szólni, a rendszerváltás politikai megkérdőjelezése lett volna, márpedig a rendszerváltás egyik belső pillére a köztisztviselői kar volt (lásd első szabad választások lebonyolítása). Így tehát nem kritizáltuk a hibás politikai lépéseket, és a többség csendben félt a kirúgástól.

Természetesen lehetséges rossz struktúrában is jól dolgozni, ha a közigazgatási szervek vezetői együttműködnek és a politikusok is egy irányba húznak. De ez nem volt jellemző az elmúlt 15 évre! A kormányok politikai színétől függetlenül a minisztériumok közötti együttműködésre továbbra is az volt a jellemző, amelyet Fock Jenő a rendszerváltás előtt 20 évvel fogalmazott meg: az egyes minisztériumok önálló hatalma túlnövi a kormányét. A központi igazgatás széttagoltsága mellett a területi igazgatás szétesése, és az önkormányzati igazgatás marginalizálódása elvezett oda, hogy a szolgáltató állam új eszméje lejáratódott, és a költségvetési növekedés elmaradásával a diszfunkcionális működés általánossá lett.

A politikusok ezeket a hibákat mindig a köztisztviselői karra hárították. Egyszer sem jutott még eszükbe megkérdezni maguktól: lehet, hogy mi nem értünk a közigazgatási szervezet irányításához? A politikusok generalistáknak tekintették magukat. Ma ezt vezetem, holnap azt. A szakkérdésekre ott vannak a köztisztviselők! De amikor ellenvetéseket hallottak a törvényesség, a költségelemzés, a logisztika, a hatósági ügyintézés dolgaiban, akkor a csere igénye fogalmazódott meg bennük és nem a tanulásé.

A közigazgatás működésének legfontosabb akadálya a pártok humánerőforrás politikájának a hiánya a saját pártjukon belül. Hiányzik a szakpolitikusi réteg, amely a párt politikája mentén, de szakmai képesítés alapján képes volna a stratégiai irányok kialakításán dolgozni.

A szakpolitikusi réteg hiányának több oka is van:

1. A rendszerváltás politikai-közigazgatási elképzelése szerint
• stabil többpárt-rendszer keretében a párt-elitek a választás eredményének a függvényében rendszeresen megújulnak,
• a változó (feladatokhoz igazodó) közigazgatási szervezetben stabil közigazgatási kar tevékenykedik.

Nos, ebből a koncepcióból csak részelemek valósultak meg
• a stabil többpárt-rendszer mellett konzerválódtak a párt-elitek;
• megmerevedett közigazgatási struktúrában állandóan cserélődtek a köztisztviselő. Ráadásul úgy, hogy a tapasztalt köztisztviselőket pályaelhagyásra kényszeríttették, és a tapasztalatlan köztisztviselők tömege vezető beosztást kapott.

2. Talán még ezt a humánerőforrás politikát is kibírná a köztisztviselői kar, de a legrosszabb az a politikai döntés-sorozat volt a közigazgatást vezető politikusok részéről, hogy megbízható főtanácsadókkal vették magukat körül Titkárság, Kabinet és egyéb szervezeti sáncok keretében. A „főtanácsadókra” a piaci szintű fizetés, a szakképzettség teljes hiánya és a totális felelősség-áthárítás mellett az autokrata gondolkodás a jellemző. Ez természetesen érhető magatartás, ha valaki a politikus köpenyébe bújva, annak hatalmát élvezve informálisan tudja kikényszeríteni saját akaratát, anélkül, hogy aláírásával szerepelnie kellene egy előterjesztésen!

3. A pártok politikusainak a gondolkodásából hiányzik a stratégiai elem, szakképzettségükből pedig a tervezés módszertanának az ismerete. Talán az uniós munkamódszerek terjedésében és friss diplomások „beérésében” bízhatunk, hogy ez a helyzet lényegesen megváltozzon.

4. A pártfinanszírozás megoldatlanságának a következményei messzire nyúlnak: elérnek a közigazgatási személyzeti politikáig. A pártok nem tudják másképp viszonozni a kampányban résztvevő aktivisták munkáját, mint köztisztviselői, közalkalmazotti állásokba juttatással. Természetesen a hivatali szervezetekben ez a „jutalom” mindig kiderül, mert az illetők a munkakonfliktusok során érvként használják.

5. A politikusok közötti hatalmi (pozíció) harc megszokott jelenség még a kormánypártokon belül is. Érdekes megfigyelni, hogy ezek a konfliktusok felszínre törése mindig az érintett politikusokhoz szervezetileg legközelebb álló köztisztviselő megtámadásával kezdődik. Alig van vezető köztisztviselő, aki túlélte főnöke bukását, sőt, szinte biztos, hogy az a politikus, aki mellől kilőtték a köztisztviselőt, a másnapi újságban már saját távozásáról olvashatott. Sovány vigasz ez a köztisztviselőknek, legfeljebb arra inti a fiatalabb generációt, hogy nem érdemes vezető köztisztviselőnek lenni.

A 2006. évi köztisztviselők napján mégis azt mondom, hogy van remény.

A remény azonban csak akkor erősödhet meg, ha:

a pártok (kormányzati és ellenzéki) kialakítják saját szakpolitikusi garnitúrájukat,
a pártok megoldják a párt és kampányfinanszírozás problémáit,
a pártok elsajátítják a stratégiai és tervezési módszertant.

Javasolom, hogy a közigazgatási szervezetet vezető politikusok és főtanácsadóik munkájuk megkezdése előtt tegyék le a közigazgatási alap és szakvizsgát. Nem lehet az olyan nehéz, ha egyszer ezt ők foglalták jogszabályba a köztisztviselőknek! Ezt követően jó munkát kívánok Nekik!