Sopron történelmi belvárosának egyik legszebb épülete a főtéri Kecske-templommal szembeni Esterházy-palota, a Templom utcában. A műemléki gondossággal megőrzött és méltóan gondozott szép épületben működik a Központi Bányászati Múzeum, a hazai bányászat országos gyűjtőkörű múzeuma. Szervezetéhez további bányászati gyűjtemények és kiállítóhelyek tartoznak Pécsett, Kővágószőllősön, Oroszlányban, és a vértesbeli Gánton.

Joggal kérdezhetné bárki, hogyan kerülhetett az ország legnyugatibb városába a hazai bányászat szakmúzeuma? Kevesen tudják rá a választ, hogy több mint két és fél évszázaddal ezelőtt itt, a szomszédos Brennbergbányán kezdődött el a magyarországi szénbányászat. A nagy múltú bányászkodás a nyugati határsávba kerüléssel 1951-ben megszűnt. Ekkoriban kezdődött el a még az első világháborút követő határváltozások miatt Selmecbányáról Sopronba költözött Bányászati és Erdészeti Főiskola bányamérnöki karának az új miskolci nehézipari egyetemre történő átköltözése is. A bányászati felsőoktatás elment a városból, a szakma múzeuma maradt, sőt igazából ekkortól indult fejlődésnek.
A múzeumnak helyet adó palota eredetileg lakóháznak épült, majd a 16-17. században a városkapitányok szolgálati szállása, utóbb pedig gazdag városi polgárcsaládok lakóháza volt. Az 1614 óta az Esterházyak birtokába került házat Esterházy Fényes Miklós barokk stílusban, lényegében a mai formájára átépíttette. A díszes kapubejárat fölött ma is ott a családi címer, felette a fülkében a máriazelli kegyszobor másolata.
A kapun belépve arányosan szép zárt barokk udvarra érkezünk. Az állandó kiállítások a tágasan ívelő lépcsőházból feljutva az első emeleten, az udvari rész földszintjén, valamint a pincében találhatók. Az emeleti nagyteremben – ahol az eredeti barokk falfestés egyes restaurált falelemei csodálhatók meg – bányászati témájú iparművészeti remekek elegáns tárlata található. Kiemelkedő művészeti és történeti értékű darabjai közül is kitűnik a mintegy harminc-féle ásványból és ezüstből az 1750-es években Körmöcbányán készített "Bányahegy". Az iparművészeti remek a korabeli bányászat technikákat és a módszereket nagy aprólékossággal és ma is élvezhető pontossággal mutatja be.
A kiállított iparművészeti alkotások közül talán a legértékesebb az 1650-ből való ún. Esterházy serleg, melyet Selmecbánya városa ajándékozott III. Ferdinándnak, az uralkodóról elnevezett akna lemélyítésekor. Szép kiállítású az a díszes bányászbárd, melyet Ferdinánd király 1839-ben kitüntetésképpen adományozott Svajczer Gábor főkamaragrófnak, a 19. századi hazai ércbányászat kiemelkedő szervezőjének.
Egy egész vitrint töltenek meg a különleges látnivalót nyújtó, igen érdekes bányászati témájú, s ennek okán bányászpalackoknak is nevezett türelemüvegek. Az általában két liter körüli űrtartalmú kézi gyártású palackokba aprólékos kézimunkával készült életképek 18-19. századi bányászéletmód mindennapjait örökítik meg. Elsősorban a mélyben végzett munka, annak helyszínei, a munkavégzés eszközei, a kibányászott ásványok kismintái, de nem utolsó sorban a napi élet örömei, nevezetes alkalmai jelennek meg a különleges formában. A beépített jelenetek többnyire a jellegzetes bányászviseletben ábrázolt – fából faragott vagy ónból öntött – naiv figurái a korabeli bányásztársadalom szinte minden rétegét megjelenítik.
A díszes utcafronti nagytermet elhagyva a magyar bányászati termelés történetét bemutató kiállításon mehetünk végég, megismerkedve a kárpát-medencei bányászati tevékenység történetével a honfoglalás előtti időktől kezdődően egészen a közelmúltig. A gazdag ércbányák, elsősorban az arany és az ezüst bányászata meghatározóak voltak nem csak a Magyra Királyság, hanem egész Európa nemesérc-gazdálkodásában. Harmadikként a sóbányászatot kell megemlíteni, ugyanis a nélkülözhetetlen ásvány bányászata ekkoriban a mindenkori királyi jövedelmek mintegy tíz százalékát tette ki.
Külön vitrinekben szerepelnek a bányászatunk virágkorát jelentő 15. és 16. század szép történeti emlékei, elsősorban is a magyar nemesfém pénzek verésével kapcsolatosak. A kor leggazdagabb települései közé tartoztak ekkor a számos királyi kiváltsággal megerősített bányavárosok, különösképpen az alsó-magyarországiak: Selmecbánya, Körmöcbánya és Besztercebánya. Sok szép tárgy, történeti dokumentum, néhány kiemelkedő értékű iparművészeti alkotás, numizmatika érdekességek jelenítik meg a ma már a történelem-tankönyvekben is alig szereplő korszakot és szakterületet.
A kiállítás aztán végigszáguld történelmünkön, hogy utolsó vitrinjének néhány tárgyával jelezze a mai állapotokat, azt, amikor Magyarországon megszűnt a mélyművelési szénbányászat is. Nem csak a földön heverő elhagyott szerszám, a lefelé fordított bányászjelvény mondja el ezt, hanem a látogatónak hátat fordító magányos bányász nagyméretű fotója is.
A további kiállításokon megismerkedhetünk a bányászati oktatás és a bányászati tudományok fejlődésével, az eredeti tárgyak és modellek sokaságával bemutatott bányaműveléssel és bányagépesítéssel. Külön méltatást és részletes ismertetést érdemelne és kívánna az Ásványok és kőzetek – Bányakincsek a Kárpát-medencéből c. kiállítás, amelynek külön termében elevenedik meg a történelmünk során megismert és felhasznált kőzetek, ásványok, nemes és kevésbé nemes ércek, a bányászati nyersanyagok sokszínű, gazdag és szemre is szép világa.
A látogatók tájékoztatását, eligazítását (gondolva Sopron földrajzi fekvésére, de nem utolsó sorban a történeti bányászatunk etnikai sokszínűségére is) nagyban segítik a négynyelvű (magyar, német, szlovák és angol) összefoglaló és magyarázó szövegek, műtárgyfeliratok. Gondolva a múzeumlátogató kisebbekre is, a múzeum pincelabirintusában a közelmúltban egy olyan Élménybánya nyílott, amelyben az általános iskolás korosztály gyermekfoglalkozásokon játékosan ismerkedhet meg a földalatti munka világával egy bányajárás révén.