A helyi önkormányzati rendszer megújításának, ha úgy tetszik reformjának szükségessége évek óta napirenden levő kérdés. Politikusok, elemzők, polgármesterek, önkormányzati szakemberek egyetértenek abban, hogy a jelenlegi rendszer megújításra szorul. Számos részmegoldásban is azonosak a vélemények, azonban a változtatás irányaiban, a megvalósítás részleteiben már számos különbség lelhető fel. Önkormányzati reformot megvalósítani – kétharmados törvényekről lévén szó – csak konszenzussal lehet, ez a konszenzus pedig hosszú ideje hiányzik. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy nem hiába való röviden áttekinteni a máig tartó folyamatokat.

A helyi önkormányzati rendszer létrejötte – ma már senki által nem vitatottan – a demokratikus jogállam kiépítésének meghatározó tényezője volt. A helyi közösségekben a helyi önkormányzásból fakadó lehetőségek olyan alkotó energiákat szabadítottak fel, melynek eredményeképpen megpezsdült a helyi közélet, a települések előtt a fejlődés új lehetőségei nyíltak meg.
Az első időszak sikerei után azonban fokozatosan és egyre markánsabban felszínre kerültek a rendszer belső ellentmondásai, esetenként működési zavarai. A hatékony és gazdaságos működést, a helyi közszolgáltatások színvonalát, az állampolgári esélyegyenlőséget veszélyezteti a szétaprózott településszerkezet és a települési önkormányzatok rendkívül széles feladat- és hatásköre közötti ellentmondás. Településtípusonként eltérőek az önkormányzati rendszerben levő feszültségek, de az bizonyossá vált, hogy a helyi autonómia elsődlegességének minden más szempontot háttérbe szorító felfogása működési zavarokat okozott és okoz, s ezzel éppen a helyi választópolgárok érdekeit sértheti.
Egyre érzékelhetőbb az érdemi középszint, az erős hatáskörű területi önkormányzat hiánya. A strukturális eredetű feszültségek miatt csökkenő hatékonyságú rendszerben nem hasznosulnak eléggé a befektetett anyagi erők és szellemi energiák, egyre nehezebb a finanszírozás. A társulási hajlandóság alacsony szintje, a differenciálatlan hatáskör-telepítés, a helyenként túlméretezett kapacitások, az elmaradt ágazati reformok további nehézségeket okoztak.
1998-2002 között belső műhely-munkálatok zajlottak az önkormányzati reform előkészítése érdekében, a formálódó elképzelésekről széles egyeztetést folytatva. 2002-től a tudományos háttér megalapozására beindult az IDEA-program és tovább folytatódtak a gyakorlati szakemberekkel való konzultációk.
Ilyen háttérre támaszkodva nyújtotta be a kormány a települési önkormányzatok többcélú kistérségi társulásairól szóló törvényjavaslatot, amelyet az eredeti „kötelező” változat helyett az „önkéntes” változatban fogadott el az Országgyűlés.
További intenzív szakmai megalapozás, valamint érdekképviseleti egyeztetés után 2006-ban készült el az az átfogó módosító csomag, amely megoldást ajánlott az alapvető strukturális kérdésekben is (pl. regionális önkormányzatok létrehozása, a kötelező társulás jogintézménye) és széleskörű szakmai, érdekképviseleti támogatást is élvezett. A javaslat, mint ismert, nem kapott 2/3-os többséget az Országgyűlésben.
2006 végétől új szervezeti keretekben zajlott a reformok előkészítése. Az időközben megalakult Kormány-Önkormányzatok Egyeztető Fóruma négy munkacsoportot állított fel az egyes reformterületek áttekintésére.
A munkacsoportokban eddig csak részeredmények születtek, de 2009-re több olyan fontos – a struktúrát alapjában ugyan nem érintő – kérdésben sikerült az érdekszövetségekkel konszenzusra jutni, amelynek eredményeként a kormány elfogadta az egyes önkormányzati tárgyú törvények módosításáról szóló előterjesztést. Tekintettel a válságkezelés mindennél sürgetőbb feladataira, a javaslat eddig még nem került az Országgyűlés elé.
A demokratikus jogállam továbbfejlődése szempontjából kudarcnak kell tekintenünk az önkormányzati reform megtorpanását. Sajnálatos, hogy a fentiekben jelzetteken túl nem sikerült az érdemi változtatáshoz szükséges konszenzust megteremteni.
Egyértelmű sikernek számít viszont a kistérségi összefogás megerősödése, a többcélú társulások egyre kézzel foghatóbb eredményei. Az eddigi vizsgálatok a közszolgáltatások növekvő színvonaláról, a gazdaságosabb, hatékonyabb működésről tudósítanak. A felszínre került negatívumok egy része „gyermekbetegség”, más részük csak a kötelező társulás jogintézményével orvosolható. Nagy jelentőségűnek tartom a fokozatosan érzékelhető szemléletváltozást. Egyre kevésbé idegen az önkormányzatoktól az összefogás, az együttműködés gondolata. Erre a tendenciára a jövőben komolyan építhetünk.
Határozott véleményem, hogy átfogó önkormányzati reformra szükség van. A szakmai előkészítés érdekében sokat tettünk, de le kell szögezni azt is, hogy érdemi változás csak az állami működés megújításának részeként képzelhető el, továbbá igényli a nagy ellátó rendszerek reformját is. Ezt nem szabad leegyszerűsíteni az önkormányzati feladatok felülvizsgálatára. Az állami funkciók újragondolása után lehet meghatározni a korszerű közszolgáltatások egyes elemeit, figyelemmel az állam teherbíró képességére is. Minőségi, de megvalósítható, finanszírozható szolgáltatásokat kell biztosítani, világos munkamegosztás alapján. Meggyőződésem, hogy csak ez a komplex megközelítés vezethet eredményre, amely összehangolt kormányzati munkát igényel, lényegében valamennyi tárca érdemi részvételével.