Az elmúlt év vége törvényhozási terméke az egyes ingatlanok fővárosi önkormányzat részére történő átadásáról, valamint önkormányzatokat érintő egyes törvények módosításáról szóló 2012. évi CXC. törvény – a továbbiakban: rakpart törvény -, amelynek köszönhetően egyes ingatlanok és a hozzájuk tartozó infrastruktúra ingyenesen a fővárosi önkormányzat használatába került.

A törvény 1. § (1) bekezdése értelmében a fővárosi kerületi önkormányzatok tulajdonában álló, a Duna partvonalával közvetlenül határos

a) budai és pesti alsó rakparton lévő ingatlanok, valamint kikötőhelyek és kikötői infrastruktúra,

b) az a) pont alá nem tartozó, a nagyhajók fogadására alkalmas kikötőhelyek és kikötői infrastruktúra

2013. január 1-jével – az egységes városkép kialakítása és a közlekedés fejlesztése érdekében – ingyenesen a fővárosi önkormányzat használatába kerülnek. A (2) bekezdés úgy rendelkezik, hogy a fővárosi kerületi és a fővárosi önkormányzat – az érintett ingatlanok helyrajzi számát is tartalmazó – közös kérelme és megállapodása alapján, az ingatlanügyi hatóság a fővárosi önkormányzat javára az ingatlan-nyilvántartásba használati jogot jegyez be. Az ingatlan-nyilvántartási eljárás díjmentes.

A törvény 2012. december 7-én került kihirdetésre és a 8. § (2) bekezdése értelmében az 1. §-a 2013. január 1-jén lépett hatályba. A 9. § szerint a törvény 1. §-a az Alaptörvény 31. cikk (3)¹ bekezdése  alapján sarkalatosnak minősül.

A személyi hatály szempontjából a törvény jól értelmezhető. A használatra való átadás és a használati jog alapítása szempontjából csak fővárosi székhelyű önkormányzatok jöhetnek szóba: fővárosi kerületi önkormányzatok és a Fővárosi Önkormányzat.

A kerületi önkormányzatok közül azokat érinti, amelyeknek a Duna partvonalával közvetlenül határos:

– budai és pesti alsó rakparton ingatlan tulajdonjoguk van,

– budai és pesti alsó rakparton kikötőhely és kikötői infrastruktúra van a tulajdonukban.

A törvény 1. § (1) bekezdés a) pontja azt mondja ki, hogy az ingatlan, a kikötőhely és kikötői infrastruktúra, amely a Duna partvonalával közvetlenül határos rakparton van és a kerületi önkormányzat tulajdonában áll, a Fővárosi Önkormányzat használatába kerül.

A b) pontnak a „kikötőhelyet és kikötői infrastruktúrát” illetően egy vonatkozásban van az a) pontétól eltérő tartalma. A „fővárosi kerületi önkormányzatok tulajdonában álló, a Duna partvonalával közvetlenül határos [b)] az a) pont alá nem tartozó, a nagyhajók fogadására alkalmas kikötőhelyek és kikötői infrastruktúra” a Fővárosi Önkormányzat használatába kerül.

A jogalkotó bizonyára abból indult ki, hogy lehet „a fővárosi kerületi önkormányzatok tulajdonában álló, a Duna partvonalával közvetlenül határos”, de nem a budai és nem a pesti alsó rakparton lévő, hanem bárhol máshol található kikötőhely és kikötői infrastruktúra is. Ezeket viszont csak akkor érinti a törvény, ha a nagyhajók fogadására alkalmasak.

A személyi hatály ebben a körben is csak a fővárosi kerületi önkormányzatokra és a Fővárosi Önkormányzatra terjed ki. A fővárosi kerületi önkormányzatok tulajdonában álló, a Duna partvonalával közvetlenül határos, de nem a budai és nem a pesti alsó rakparton lévő, nagyhajók fogadására alkalmas kikötőhelyek és kikötői infrastruktúra a Fővárosi Önkormányzat használatába kerülnek, éspedig függetlenül attól, hogy Budapesten vannak-e vagy máshol. Lehet, hogy a gyakorlatban majd nem, de a törvényi lehetősége fennáll.

Megfogalmazható a törvény tárgyi hatálya is azzal a megszorítással, hogy a tárgyi hatály még nem jelenti, hogy a törvény alapján helyrajzi szám konkrétsággal meg lehetne határozni azt is, hogy mely ingatlanokra vonatkozik a használatra való átadás és a használati jog alapítása.

Érdekes helyzet áll elő abból, hogy több helyen a Duna partvonalával határosan az alsó rakparton két önálló helyrajzi számmal jelölt ingatlansáv van. Ezek közül a törvény a Duna partvonalával közvetlenül határosakra vonatkozik. Nem vonatkozik viszont azokra a közterületi ingatlanokra, melyek már nem közvetlenül határosak a Duna partvonalával, jól lehet ezeknek az alsó rakparton is van szakaszuk.

A nem a pesti és nem a budai alsó rakparton lévő nagyhajók fogadására alkalmas kikötőhelyek és kikötői infrastruktúra ott esik a törvény hatálya alá, ahol a rakpart nem „kétszintes,” ahol nem lehet különbséget tenni felső és alsó rakpart között. Csak egy szint esetén ugyanis „alsó rakpart” nem értelmezhető.

A Ptk. 171. § (1) bekezdése értelmében ingatlanra közérdekből a külön jogszabályban feljogosított szervek javára – államigazgatási szerv határozatával – szolgalmat vagy más használati jogot lehet alapítani. A használati jog alapításáért kártalanítás jár. A (2) bekezdés szerint a használati jog alapításának eseteit, továbbá a kártalanítás szabályait külön jogszabály állapítja meg.

A rakpart törvény nem követi mindenben a Ptk. szabályozási logikáját. Egyrészt nem csak ingatlanra, hanem kikötőhelyekre és kikötői infrastruktúrára is alapít használati jogot. Másrészt a használati jog alapítását nem bízza államigazgatási szerv határozatára, hanem maga a törvény alapítja a használati jogot. Harmadrészt a használati jog alapítása a Fővárosi Önkormányzat javára ingyenesen – a kerületi önkormányzatok oldaláról nézve – kártalanítás nélkül történt. 

A kártalanítás és a hitelezővédelmi szempontok azért nem merültek fel, mert a törvény kizárólag nemzeti vagyon részét képező önkormányzati tulajdon használatának átadásáról rendelkezik. Olyan önkormányzati vagyonról van szó, amelynél a tulajdonjog kártalanítás néküli korlátozása alkotmányos. 

A törvény 1. § (2) bekezdése értelmében a fővárosi kerületi és a fővárosi önkormányzat – az érintett ingatlanok helyrajzi számát is tartalmazó – közös kérelme és megállapodása alapján, az ingatlanügyi hatóság a fővárosi önkormányzat javára az ingatlan-nyilvántartásba használati jogot jegyez be.

Az ingatlanok közül a Duna partvonalával közvetlenül határos budai és pesti alsó rakparton lévő ingatlanok jönnek szóba. Aki a fővárosban eligazodik, nagy biztonsággal ismeri és nevesíteni is tudja azokat a Duna melletti területeket, melyeket a köznyelv és/vagy az utcanév tábla rakpartnak nevez. A rakpartnak tudott Duna melletti terület két szinten van kiépítve. Így a budai és pesti alsó rakpart és a budai és pesti nem alsó rakpart közötti különbség tétele okszerű. A rakpart törvény tárgyi hatályának helyrajzi szám mélységű azonosítása mégis több értelmezési kérdést vet fel.

Az azonosítás első lépése, hogy meghatározzuk a Duna partvonalát. Az ingatlan-nyilvántartás tartalmazza a Duna folyam ingatlan-nyilvántartási megjelölésű helyrajzi számait. A földhivatali térképek alapján azonosítható, hogy a Duna-folyam elnevezéssel jelölt és helyrajzi számmal azonosítható területeknek hol van a térképi határvonala.

Ha a tényleges partvonal és az ingatlan-nyilvántartási és térképi állapot eltér, a vízgazdálkodási hatósági jogkör gyakorlásáról szóló 72/1996. (V. 22.) Korm. rendelet alapján kérni lehet a partvonal megállapítását.

A Duna partvonalának helyrajzi szám és térkép szerinti azonosítását követő mozzanat a budai és pesti alsó rakpart meghatározása, éspedig a használati jog bejegyzésére irányuló ingatlan-nyilvántartási eljáráshoz szükséges konkrétsággal, vagyis helyrajzi szám szerint megjelölve az ide tartozó ingatlanokat. 

Ahhoz, hogy alsó rakpartról és rakparton lévő ingatlanokról beszélhessünk, tisztázni kell a rakpart jogi jelentését.

Jogszabályban két vonatkozásban van szó rakpartról. Egyrészt mint víziközle-kedéssel kapcsolatos objektumról, másrészt mint közterületi elnevezésről.

A kikötő, komp- és révátkelőhely, továbbá más hajózási létesítmény létesítéséről, használatbavételéről, üzemben tartásáról és megszüntetéséről szóló 50/2002. (XII. 29.) GKM rendelet tartalmazza a kikötőre, valamint a komp- és révátkelőhelyre, továbbá a hajókiemelő berendezésre vonatkozó részletes szabályokat. A rendelet 1. számú mellékletben találunk rakpart fogalomra meghatározást, mely szerint a melléklet alkalmazásában: a) rakpart: az úszólétesítmények kikötésére szolgáló partrész.

A víziközlekedésről szóló 2000. évi XLII. törvény 87. § 38. pontja szerint úszólétesítmény: víziközlekedésre, vízen való munkavégzésre és azokkal összefüggő tevékenység folytatására alkalmas úszóképes eszköz, szerkezet, berendezés.

A rakpartra, mint a jogi szabályozás tárgyára ezek alapján háromféle értelmezés is felmerül. Az egyik, hogy azok a részek tekintendők rakpartnak, ahol az úszólétesítmények kikötéséhez a parti ingatlanon (a rakparton) megvannak a kikötéshez szükséges technikai és jogi feltételek, függetlenül attól, hogy ténylegesen történik-e kikötés a parthoz. A másik, hogy az tekinthető úszólétesítmények kikötésére szolgáló partrésznek, amelyre van érvényes, az 50/2002. (XII. 29.) GKM rendelet szerinti üzemben tartási engedély. A harmadik: az adott partrésznek kiépítésekor igazoltan olyan funkciót szántak – erre adtak létesítési engedélyt -, hogy oda majd kiköthessenek az úszólétesítmények.

A rakpart kifejezés közterület megjelölésére is szolgál. A  közterület- és városrésznevek megállapításáról, azok jelöléséről, valamint a házszám-megállapítás szabályairól a 94/2012. (XII. 27.) Főv. Kgy. rendelet (a továbbiakban: Főv. Kgy. rendelet) tartalmaz rendelkezéseket.

A rendelet 2. § (1) bekezdése értelmében minden közterületet el kell nevezni. A (2) bekezdés úgy rendelkezik, hogy a közterületnév előtagból (pl. személynév, fogalom, tárgy) és utótagból áll. A közterületnevek utótagjait a rendelet 1. melléklete tartalmazza. Ezek között szerepel a rakpart. [A budai oldalon rakpart elnevezések pl. a Bem rakpart, Várkert rakpart, Óbudai rakpart, Műegyetem rakpart, Szent Gellért rakpart, Gróf Eszterházy János rakpart, Slachta Margit rakpart, Angelo Rotta rakpart, Sztehto Gábor rakpart, Friedrich Born rakpart, Raoul Wallenberg rakpart, a pesti oldalon pl. Belgrád rakpart, Széchenyi rakpart, Carl Lutz rakpart, idősebb Antall József rakpart, Jane Haning rakpart, Salkaházi Sára rakpart.]

A rakpart értelmezés a nem rakpart elnevezésű, de rakpartszerű kiépítésű közvetlen Duna melleti területek esetében is felvetődik. 

A rakpart utótaggal jelölt közterületi és a velük határos más ingatlanok a tulajdoni lapok alapján megállapíthatók, azonosíthatók. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény végrehajtásáról rendelkező 109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet (a továbbiakban: Inytv.vhr.) 2. §-a szerint a tulajdoni lap I. része az alábbi adatokat tartalmazza: f) a település neve, ahol az ingatlan fekszik, g) az ingatlan helyrajzi száma, fekvésének (belterület, külterület) megjelölése és területnagysága, i) belterületen – és amennyiben rendelkezésre áll – külterületen lévő ingatlannál az utca (tér, körút stb.) neve és a házszám (helyrajzi szám).

Ha vita alakulna ki az ingatlan-nyilvántartás és a tényleges állapot eltérése miatt, a valós helyzet a Főv. Kgy. rendelet alapján vezetett közterület-névjegyzék alapján tisztázható. A 13. § (2) bekezdése értelmében a közterület-névjegyzék közhitelű nyilvántartás, amely tartalmazza: a) a kerület közigazgatási helynevét (római szám és kerület), b) a városrésznevet, c) a közterületnév elő- és utótagját. A (3) bekezdés előírja, hogy a közterület-névjegyzék vezetéséről a főjegyző gondoskodik.

Az ingatlan-nyilvántartás és közterület-névjegyzék sem tartalmaz azonban olyan adatot, melynek alapján meg lehetne állapítani a pesti és a budai alsó rakpart határait, hol kezdődik és végződik az alsó és hol a felső rakpart. Ezt életszerűen természetbeni képük alapján lehet eldönteni, hogy a kétféle magassági szinten kiépített rakpart közül melyik tekintendő az alsó rakpartnak.

Abban az esetben, ha a Duna partvonalával közvetlenül határos budai és pesti alsó rakparton lévő ingatlan tovább nyúlik az alsó rakparton – a felsőre is kiterjed -, vagy megosztják az ingatlant vagy csak az alsó rakparti részre kerül a használati jog bejegyzésre. Az Inytv.vhr. 13. § (1) bekezdése értelmében a törvény rendelkezésén alapuló közérdekű használati jogokat egész ingatlanra, illetőleg annak természetben vagy területi mértékben meghatározott részére is be lehet jegyezni az ezek gyakorlására jogosult szerv javára.

Az ingatlanok mellett a kikötőhelyek és kikötői infrastruktúra is érintett a használat átadásával.

A kikötőhely meghatározására a korábban említett 50/2002. (XII. 29.) GKM rendelet 46. § k), o), t) és u) pontjában találunk pontos meghatározásokat (kompátkelőhely, révátkelőhely, úszóműves kikötőhely, úszóműves rakodóhely).

Azonban nem csak azokat tekinthetjük kikötőhelynek, amelyeket a GKM rendelet ilyenként nevesít, hanem azokat is, melyeknél a fogalom meghatározásából a „kikötőhely” hiányzik, de a meghatározás tartalmából egyértelműen következik, hogy kikötőhelyről van szó. Lásd az 50/2002. (XII. 29.) GKM rendelet 46. § a), f), h)-i), k), továbbá o), p) és r) pontok alapján meghatározott fogalmakat.

A kikötőhelyek a folyó partjának azok a pontjai, ahová közvetlenül vagy úszómű közbeiktatásával az úszólétesítmény rendeltetésszerűen kiköt. A kikötőhely ingatlanként, valamint a part és az úszólétesítmény közé iktatódó úszóműként azonosítható.

A fővárosi önkormányzatnak a rakpart törvény alapján ingatlan esetében azokra a kikötőhelyekre keletkezett használati joga, amelyek kerületi önkormányzat tulajdonában vannak, és a pesti és budai alsó rakparton találhatók. Mint kikötőhelyekre egyébként a használati jog nem értelmezhető, hiszen az ingatlanra létrehozott használati jog magában foglalja az ezen az ingatlanon létesített kikötőhely használati jogát is.

Nincs szabályozva, hogy a kikötő üzemben tartására vonatkozó üzemben tartói hajózási hatósági engedély milyen eljárásban kerül a kerületi önkormányzattól a fővároshoz. Az 50/2002. (XII. 29.) GKM rendelet 40. §-a szerint a hajózási létesítmény megszüntetésére vonatkozó eljárást akkor kell lefolytatni, ha a tulajdonos, illetve az üzemben tartó tevékenységével fel kíván hagyni. Márpedig a kerületi önkormányzat kénytelen felhagyni, mert nem tudja milyen eszközzel tovább folytatni. A helyzet érdekessége, hogy a 43. §-ból következően a hajózási hatóságnak mérlegelési joga van, hogy engedélyezi-e a megszüntetést.

A kikötői infrastruktúrának nincs jogszabályban meghatározott tartalma. Az 50/2002. (XII. 29.) GKM rendelet 46. §-ában található fogalom-meghatározások közül a következőket lehet analógiaként alkalmazni:

j) kikötőeszköz: úszó létesítmények kikötését, rögzítését (parthoz, más úszó létesítményhez, vízi létesítményhez) biztosító berendezés,

m) létesítmény: parti és vízterület, továbbá egy vagy több építmény (műtárgy, épület) közös rendeltetésű együttese.

A víziközlekedésről szóló 2000. évi XLII. törvény (a továbbiakban: Vik.Tv.) 87. § 12. pontja pedig a hajózási létesítményre azt a meghatározást adja, hogy az a víziközlekedés biztonságát és zavartalanságát elősegítő vagy az úszólétesítmények kikötésére, veszteglésére szolgáló, a vízen, illetőleg a parton lévő hajózási célokat szolgáló létesítmény.

A Vik.Tv. 87. § 27. pontja határozza meg a nagyhajó fogalmát. Azt, hogy mely kikötőhelyek jöhetnek számításba, az üzembentartási engedély alapján lehet megállapítani.

A törvény szerint a tárgyi hatálya alá tartozó ingatlanok, kikötőhelyek és kikötői infrastruktúra a fővárosi önkormányzat használatába kerülnek. A fővárosi önkormányzatot megillető használat a használatába való átkerülés törvényi deklarációján alapul, másrészt az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre kerülő használat jogán.

A fővárosi önkormányzat használati jogának tartalmát a törvény nem tisztázza. Egyelőre nincs olyan jogszabály, amely ezt konkrétabban meghatározná. A törvény végrehajtásra szabályozási felhatalmazást nem tartalmaz.

Meg kell elégednünk azzal az ismerettel, hogy a fővárosi önkormányzat megkapta a tényleges használat lehetőségét, és majd ingatlan esetében használati jogot jegyeznek be javára az ingatlan-nyilvántartásba, ha erről megállapodott a kerületi önkormányzattal. De általános szabályként ide is érvényes a nemzeti vagyonról szóló 2011. évi CXCVI. törvény 3. § 11. pontja, mely szerint a fővárosi önkormányzat, mint a nemzeti vagyon használója: jogi személy, amely a helyi önkormányzat vagyona tekintetében egyelőre a rakpart törvény – majd használati jogának ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzéséről történő megállapodása után szerződés – alapján nemzeti vagyont birtokol, használ, szedi annak hasznait.

Azt a közérdeket – az egységes városkép kialakítását és a közlekedés fejlesztését -, melynek megvalósítására a főváros a használat lehetőségét megkapta, mindaddig szolgálja is a használati jog, amíg a jelen állapot fennáll. Annak megválaszolása elemzésünk tárgyán túlmegy, hogy vajon a használati jog jogosultja milyen változtatásokat hajthat végre a tulajdonos kerületi önkormányzat beleegyezése nélkül. Annyi megelőlegezhető, hogy a használati jog biztosítása törvényben meghatározott célra a használati jog intézményének teljes félreértésén alapul. Működőképessé tétele érdekében a konkrét szituációra vonatkozó részletszabályokra van szükség.

Számolnunk kell olyan esettel, amikor a rakpart törvényben szabályozott használati joggal érintett kerületi önkormányzati tulajdonú ingatlanra már harmadik személynek fennáll valamilyen, az ingatlan használatát lehetővé tevő földhasználati joga. Ez akkor fordul elő, ha a kerületi tulajdonra, amikor az önkormányzati tulajdonba került vagy még előtte, harmadik személy építési engedély alapján ingatlan-nyilvántartásba bejegyezhető épületet létesített.

A földhasználati jog és a rakpart törvénnyel létrehozott használati jog annyiban konkurálnak, hogy amelyik területrészre a földhasználati jog már fennáll, arra a főváros használati joga nem jegyezhető be. Az ingatlan fennmaradó – a földhasználati joggal nem érintett – területére azonban bejegyezhető.

1 31. cikk (3) A helyi önkormányzatokra vonatkozó szabályokat sarkalatos törvény határozza meg.