A korábbi évszázadokban alkalmazott, a napjainkra jellemző adórendszer(ek) formálásában szerepet játszó fontosabb adófajták ismertetését követően néhány – a helyi adókról szóló törvény (Htv.) módosításából fakadó – aktuális szabályozásra, helyes jogalkalmazási gyakorlatra hívjuk fel a figyelmet írásunkban.

Az adóztatási formák típusai, fajtái, bevezetésük célja, tartalma és eszközei, folyamatosan alakuló módszerei, a csak részben kialakított igazgatási struktúrájuk, mindezek gazdasági helyzet igény szerinti európai nemzeti környezeti változásokhoz való alkalmazkodása, mindig az aktuális környezet történelmi igényének megfelelőn alakult át, szűnt meg; nem minden esetben az adófizető kedve, lehetősége, elvárása szerint (ide értve az uralkodó osztály, például nemesek, vármegyét irányítók stb. körét is), ám látszólagosan mindig a jó célt és a fejlődés látszatát szolgálva. Mindezek alátámasztására néhány klasszikus, több száz éves múltra visszatekintő példát érdemes kiemelni:

1. Kapuadó, amely a jobbágyok állami adóztatási formáinak egyike volt. Vissza kell menni a XIV. század végére, amikor is Károly Róbert az értékálló aranyforint bevezetésével (a kontinensen csak a német–olasz gazdasági tengelyen volt hasonló) elvesztette egyik fő adóforrását, az ún. kamara hasznát, ami a pénz évenkénti beváltásából származott, tehát ennek pótlására hozta be rendeletben a kapuadót. Ennek mértékét a bevezetéskor jobbágytelkenként 18 dinárban határozták meg, ami utólagos becslés alapján egy havi jövedelemnek felelt meg. Később, Hunyadi Mátyástól kezdve a hadiadóval együtt számolták, ezzel a legfontosabb jobbágyi adóteherré vált. A hadiadó összege utólag nehezen becsülhető meg, mert pénzben történő juttatás helyett ledolgozható volt, illetve terménnyel vagy jószággal kiválthatóvá vált. Később, kb. 70 év múlva a török uralom alatt a kapuadó szerepét a török földesúrnak járó úgynevezett „reszmi kapi”, más néven „inszpendzse” vette át. Aki legalább 6 forint értékű ingatlannal rendelkezett, az az említett adó címén Szent-György napkor 25 egység adót (akcse) volt köteles fizetni. Egyes, nem hiteles források szerint a török hódoltság megszűnésével ezen adófajta is átmenetileg eltűnt.
2. A középkorban meghatározó szerepűek voltak, egyben a magyarországi ún. feudalizmusban léteztek a regálék (pl.: vámok), ide azokat a királyi jövedelmeket sorolták, amelyeket királyi felségjog alapján szereztek. Itt említendő a pénzverés joga és a vámok is. Az előbbi az állandó garantált jövedelem létét szolgálta, az utóbbiakhoz kapcsolódva pedig a kincstár bevételei változó arányban, de szinten tartásra törekedve a regálékból és az egyébként is szedett adójövedelmekből tevődtek össze. Egyes európai közgazdászokban megfogalmazódott az „adóláb” kifejezés, amely később átalakult a funkciójához jobban igazodó, egyértelműbb és jelenleg is létező adókulcs fogalmához. Ez tehát százalékban meghatározott hányad, amely az adóként fizetendő összeg nagyságát teszi egyértelművé. A huszadik században használata kialakította a progresszív emelkedő és regresszív csökkenő képességét, amely azonban a mai aktuálisan modern adórendszerben átalakult tartalommal ugyan, de funkcionál.
3. A nyugat-európai közgazdaságtanban az ipari forradalom megjelenését követően kialakult állami, irányítási szemlélet alapján, keresték azokat a biztos bevételi forrásokat, amelyek nemcsak a jövedelmekhez, hanem a forgalomhoz is kapcsolódnak, hiszen az áru meghatározó szerepe a forgalmazásban és a piaci értékítélet alapján jelenik meg, amely fogyasztásorientált, tehát minél több kerül értékesítésre, annál nagyobb bevételt és jövedelmet biztosít az eladó és az állam számára egyaránt. Bár korábban hasonló funkciót betöltő adónemek voltak már, de az áruk forgalmazásához tapadó adónem, az ún. forgalmi adó, ennek érdekében látott napvilágot; országonként eltérő törvényekben megfogalmazva, ám azonos szándékkal és tartalommal megjelenítve érvényesült és bizonyos változásokon átesve funkcionál jelenleg is. A XX. század második felében termelői forgalmi adó címén működött, az adótétel az áru árát növelve a vásárlót terhelte. Megjelent az árpolitika egyik eszköze, amely pénzügyi hidat képezett a társadalmi ráfordításokat kifejező termelői ár és az attól felfelé tudatosan eltérített fogyasztói ár között. A lefelé eltérített áraknál a pénzügyi híd az árkiegészítés volt, amit általában a nagykereskedelmi vállalat fizetett be az állami költségvetésbe. Teljesen egyértelmű, hogy az akkori termelői forgalmi adó szabályozási funkciója nem, vagy csak alig létezett, a második bevételi funkciója is halványan működött, az árkiegészítés a hatást, piaci szerepet jelentősen csökkentette.
4. A fentivel azonos időszak másik további fontos tényezője volt a munkáltatót terhelő illetményadó, melyet a munkaviszonyban levők bére, valamint az egyéb bérjellegű járandóság után fizetett, azt a dolgozóra áthárítani nem lehetett. Ez arra ösztönözte a vállalatokat, hogy takarékoskodjanak az élő munkával (!). A vállalatok az illetményadót költségként számolták, valamint fizették be az állami költségvetésbe, kivéve, ha a vállalati tevékenység mentesült az adófizetési kötelezettség alól, például ilyen volt a bányászat területén funkcionáló szervezeteknél. Érdemes ezen adófajta szabályozási funkcióját végiggondolni, különös tekintettel a takarékossági gyakorlatra, mindezekből következik, hogy a bevételi funkció is alacsonyabb rangot ért el. Meg kell jegyezni, hogy az alapvető változást jelentő személyi jövedelemadó rendszer és a vállalkozó–alkalmazotti érdekviszonyok folyamatos vizsgálata, elemzése, illetve levonható következtetések, piaci hatások értékelése nem mindig jut el a jogalkotóig, a gyakori törvénymódosítások jelenleg is ezt bizonyítják.
5. Mindezekkel párhuzamosan egyre nagyobb hangsúlyt kapott a közvetett adó jelzővel megkülönböztetett adó (adók) típus is, amely tartalma szerint olyan adó, aminek fizetője előre meg nem határozott személy. Mindig az fizeti, aki az adózás tárgyát igénybe veszi, például általános forgalmi adó, jövedéki adó, helyi adó közül az iparűzési adó, hasonló az idegenforgalmi adó is, de lehet egyéb adófajtákat is ide sorolni, pl.: az önálló adónemként működő vámot. Hasonlóan új értelmezést kapott a közvetlen adó intézménye is, ami klasszikus értelemben egyenes adó, mert az adófizető jövedelmét vagy vagyonát, de akár mindkettőt is terheli. Ide sorolható a személyi jövedelemadó, a társaságokat terhelő társasági adó, de a helyi adók közül az építményadó és telekadó is ebbe a körbe tartozik. Az adóreformban meghatározó szerepet betöltő bizottság (1987-től) célja szerint a közvetlen adó kivetése arányos, ha az adóalap nagyságától függetlenül azonos adókulcs érvényesül, nem kizárva a progresszív adóztatás lehetőségét mint fontos adószabályozási funkció beteljesedésének eszközét. Akkor minősül progresszívnek, ha az adóalap növekedésével együtt, de azt meghaladó mértékben növekszik az adókulcs. Amennyiben az adóalap növekedésével az adókulcs csökken, akkor a regresszív adóztatás intézménye lép be. Jelen tanulmány megjelenésekor a személyi jövedelemadóban, de a társasági adóban is a lineáris adókulcs szerepe a meghatározó, amely számos vitára adhat okot, különös tekintettel az egyenlő adóteher-viselés alkotmányos intézményének deklarált létére. A helyi adóban analógiaként érdemes megemlíteni a négyzetméter rendszerében gyakorolt építmény- és telekadó funkciót is, amely nem fejezi ki az építmény valós piaci értékét, de még a forgalmi érték típusú adókivetési módszer alkalmazása is csak a tényleges értéke megközelítésére alkalmas. A valós alapokkal bíró értékalapú ingatlanadóztatás esetleges aktualitása nem találkozik a jelenlegi jövedelmi viszonyokkal, hasonlóképpen hiányt szenved a jogalkotási, tehát politikai akaratban is. Ebből következik, hogy a néhány koncepcióban napvilágot látott értéknövekedési adó, amely például a piaci érték csökkenésével adómentességet vezetne be, nem találkozik a központi, vagy helyi adó-változások rövid időn belül belépő elképzeléseivel sem.
6. Mint ismert, 1990-ig a tanácsok hatáskörében jegyzett adók között meghatározó szerepet töltött be a kisiparosokat, kiskereskedőket, egyéb bejelentett tevékenységet önállóan végző magánszemélyeket, szellemi tevékenységet végzőket stb. adóztatási kötelezettség okán sújtó termelői forgalmi adó, általános jövedelemadó, a kapcsolódó járulékok, a községfejlesztési hozzájárulás fizetési rendszere, amely szabályozási funkciót szinte egyáltalán nem, bevételi funkciót viszont kiemelten betöltött a tanácsi költségvetés számára. A jogalkotás akkori rendjében mindezek szabályozása törvényben igen ritkán, inkább kormány és minisztériumi rendeletek formájában és kihirdetése alapján jelent meg. A jogalkalmazó tanács feladata tehát a végrehajtás maradt, mérlegelési és méltányossági jogköre csak a hatósági ügyekre, így kérelmek elbírálására, végrehajtási és ellenőrzési eljárásoknál volt alkalmazható. A helyi adókat érintő reform 1990-es belépésekor rendelkezésre álló adathalmaz aktualizálása, új rendszerbe való adaptálása kellő körültekintéssel legalább 3–5 esztendőt vett igénybe. A dinamikus környezetváltozás és szabályozásváltozás új szemléletet igényelt, az esetleges földrajzi változások és településfejlesztési akaratok érvényesülése a helyi ingatlanok piaci és eszmei, valós forgalmi értékét természetesen megváltoztatták. Az önkormányzatok számára kérdés, hogy építmény- és telekadóztatási rendjükben követték-e az értékváltozásokat, függetlenül annak negatív vagy pozitív irányától, mert területük tiszta vagyoni értékére orientáltak.
7. Számos alkalommal meghatározó szakmai kérdésként merült és merül fel, hogy az önkormányzatok saját forrásuk növelése érdekében tettek-e, illetve tehettek-e kapacitásnövelő lépéseket, például növelték-e az adóapparátus létszámát, szakmai mélységű ellenőrzéseket végeztek-e, behajtási-végrehajtási hatékonyságuk változott-e, mely egyszerű statisztikai módszerrel követhető stb. E témák a jelen tanulmánysorozat korábbi anyagaiban az elemzési és ellenőrzési feladatok taglalása okán megfelelő hangsúlyt kaptak. A következő egy esztendő a választásokkal összefüggésben számos többletfeladatot jelent az önkormányzati adóapparátus számára is, melyhez igény szerint szükséges információként az általában érdeklődést kiváltó helyi adóztatás aktuális helyzete – sikerei, az adóapparátus szolgáltató funkciójának kiemelése, következő időszak feladatainak ismertetése – elismerést kaphat. Ezzel összefüggésben racionális szemléletet mutat, ha a megfelelő szintű vezetők, mindenekelőtt a helyi adótémát irányító jegyző, a kiemelkedő munkavégzésre hivatkozással kinyilatkoztatja a helyi adóztatási hatáskörön túl a központi adóztatási rendszerből olyan feladat átvállalását, (pl.: közös adóvégrehajtás és adóellenőrzés), amelyben minőségi szakmai képességeit bizonyítja. Ennek kiemelkedő szerepe lehet a jövőben azért is, mert számos feladat átvételére a központi, állami adóhatóságnak törvényben megjelent hatásköre van, amely segítőkészséget mutat, de szakmai elismerés hiányát is feltételezheti. Helyes lehet az olyan önkormányzati törekvés, amely a felelős vezetők javaslatával hatáskörbővítő koncepciót tartalmaz, a jogalkotó számára vitára, egyeztetésre, majd elfogadásra alkalmas.

A korábbi hasonló célú és tartalmú anyagok igyekeztek követni a helyi adó törvény módosításaival összefüggő év végi és évközi változásokat. Ezen szándék megerősítése, valamint az aktualitások okán, a legfontosabb és a jelen cikk megjelenését követő időszakra vonatkozó, önkormányzati feladatot is érintő, anyagi és eljárásjogi kérdésekben is megjelent témák kihangsúlyozása szükségesnek tűnik.

A 2018-as évet érintő változások közül az alábbiak fontosak:

• Az anyagi törvény 2018 júliusában hatályba lépett 41., 51. §-a változatlanul kimondja, hogy iparűzési adóban előleg-kiegészítési kötelezettsége annak a vállalkozónak van, akinek a társasági adóban is van feltöltési kötelezettsége, tehát akinek az előző évi nettó árbevétele a 100 millió forintot meghaladta. Az említett 51/E. § átmeneti rendelkezést tartalmaz a naptári évtől eltérő adóalanyokra, mert azt iktatta be, hogy az érintetteknek a 2018. január 1-jét követő időszakban keletkező üzleti év miatti szabályt kell alkalmazni. Nincs feltöltési kötelezettsége a személyi jövedelemadó-törvény szerinti egyéni vállalkozónak, KATA, KIVA alanynak, ha tehát nem TAO alany. A feltöltési kötelezettséggel összefüggő adóbevallást az adóév utolsó hónapjának 20. napjáig kellett (kell) teljesíteni. Ez megtehető elektronikus úton a NAV és az önkormányzati adóhatóság felé egyaránt. A bevallási kötelezettség elmulasztása bírsággal sújtható, amelynek felső mértéke az eddigi felére, 10%-ra csökkent. A 0 forintra vonatkozó feltöltésről is kell bevallást benyújtani, itt mulasztási bírság kiszabására nincs lehetőség. Kapcsolt vállalkozások esetén kötelező a tagok együttműködése a feltöltési kötelezettség vonatkozásában, még a különböző adóévekben érintett adóalanyok esetén is. A 2019. május 31-ig benyújtandó iparűzési adó bevallásban már a tisztított, korrekt, a vállalkozások közötti szakmai, funkcionális és pénzügyi kapcsolatot egyértelműen kell szerepeltetni. Ehhez az érintettek mérlegei, főkönyvi kivonati adatai kitűnő segítséget nyújtanak.
• A 2019-es fontos változások közül, amelyek a folyó évi adókötelezettséget is befolyásolhatják, mindenekelőtt a korábbi anyagokban már említett beruházási adóelőny szerepe kiemelkedően fontos lehet. Mindez a településen üzembe helyezett beruházások teljes, vagy részbeni értékére alkalmazható, a rendeleti szabályt az önkormányzat alkotja és lépteti hatályba. Ebből következik, hogy a beruházási adóelőny a településre jutó adóalap vagy a fizetendő adó százalékában korlátozható, illetve határozható meg (székhely és telephelyek esetén). Az önkormányzat az adóelőnyt adóalap-mentesség vagy adókedvezmény formájában adhatja a beruházás kezdetétől, annak befejezéséig, amely a beruházás értékének kifogyását (teljes rendezését) jelenti. A kedvezmény szabályozás-semleges tulajdonsága, hogy a beruházási adóelőnynek valamennyi vállalkozás számára azonos terjedelműnek, tartalmúnak kell lennie. A törvény a Htv. 7. § j) pontjában garanciális szabályt iktat be, amely szerint az önkormányzati rendeletet három éven belül nem lehet hatályon kívül helyezni. Tudni kell, hogy a beruházás tartalmának egyértelmű megfogalmazását a számviteli törvényben lehet megtalálni, abban az érintett elemek, eszközök egyértelműen deklaráltak. Az említett adóelőnyt a 2019-es adóévről majd benyújtott bevallásban lehet teljes mértékben érvényesíteni, de a 2019. márciusi és szeptemberi adóelőleg-fizetési kötelezettségnél és a december 20-i feltöltés esetén is bevallás szerint alkalmazni lehet. A Htv. 40/K. § rendelkezése alapján az IFRS szerinti beszámolóra való áttérés esetén iparűzési adó vonatkozásában átmeneti adóévek keletkeznek, ami azt jelenti, hogy az áttérés miatti adófizetés okán az adóalap kisebb az előző évi adóalapnál, akkor minimum-adóalapként a magasabb adóalapot és adókötelezettséget kell megállapítani. Itt kell megemlíteni a kimentési adóalapot is, amely számos feltétel fennállása esetén alkalmazható, csak külön kérelem alapján, hatósági eljárás keretében kerül(het) elfogadásra, de kizárólag az adóalap komponensek részletes ismeretében keletkeztet érdemi határozatot.
• Egyéni vállalkozó és egyben őstermelő tevékenységet is folytató magánszemély az előző év végéig adókötelezettségének külön tett eleget, bizonyos feltételek fennállása esetén 2019. január 1-jétől a Htv. 51/E. § (2) bekezdése szerint a két tevékenységéről egy bevallást kell benyújtania, melyet már a 2018-as bevallás beadásánál is érvényesíthet.
• A Htv. 39/D. § 2019. január 1-jétől hatályát veszti. Tartalma szerint nem lehet foglalkoztatás-növelés címén vállalkozásszintű adóalap mentességet érvényesíteni. Mindezekből is következik, hogy a 2018-as évről adott bevallás tekintetében a foglalkoztatás növelése címén hatályban volt kedvezmény érvényesíthető.
• A Htv. 7. § e) pontja rögzíti a reklámhordozó építmény utáni építményadóban, hogy adótárgyra rendeleti adóelőnyt az önkormányzat nem állapíthat meg.
• Idegenforgalmi adóban a közszolgálati kötelezettség fogalma egyértelmű megállapítást kapott, amely az országban szolgálatot teljesítő személyek és hozzátartozó számára nem került kiterjesztésre.
• A kötelezettnek mint vállalkozónak az iparűzési adóval összefüggő bejelentkezés, változásbejelentés esetén (korábbi cikkekben már említve) – július 1-jétől, az egycsatornás rendszer működésének bevezetésétől – nem kell külön adóhatóságonként kötelezettségének eleget tenni, az adatszolgáltatási rendszer alapján kerül regisztrálásra.

A fenti témakörökben előforduló további kérdések és aktualitások felmerülése várható, tehát igény szerint újabb tanulmány jelenik meg.