„Az én nyomorúságom olyan nagy, hogy őszinteségem sem fokozhatja már.”
Aligha gondolhatjuk, hogy a Nemzeti Színház öntörvényű igazgatója azért tűzte műsorára ezt a klasszikus remekművet, mert tudta: tíz éves kiadványunk ünnepi számában illene valami magasztos címmel megjelennie az ajánlónak is. Az is aligha játszhatott szerepet választásában, hogy a napokban ünnepeltük Schiller születésének 250. évfordulóját. Sokkal inkább van arról szó, hogy szerinte is olyan mondatokat találhatunk e darabban, amiket ma nagyon-nagyon fontos jól érthetően kimondani. És található e mondatokhoz méltóan zseniális színész is, aki képes azokat hitelesen előadni.
„… ahol az ember: ember és semmi más”

Ha nem is tudjuk az ünnep kedvéért még egyszer végigolvasni a „Jegyző” elmúlt tízévi számait, de bele-bele lapozgatva is szépen látszik, hogy a lap szakmaiságával próbál helyet szerezni magának. Ugyanakkor azt is nagyon jól tudjuk, hogy a szigorúan vett szakmai munka nem minden esetben kap teljes elismerést. Mint a darabbéli Milleré, a városi zenészé sem, aki pedig helyesen bízik tudásában, amikor azt mondja: „A jó Isten mindenütt megadja a kenyerünket, és megnyitja az emberek fülét, ha hegedülök.” De a tudásnak, a szorgalomnak nem minden esetben sikerül minden téren elfogadtatnia magát. Különösen nem sikerül ez arrafelé, ahol a politika is jelen van. Miért sikerülne éppen ma, ha már 250 évvel ezelőtt sem sikerült? Mert a szálakat a darabban sem a kedves kispolgár vagy a mai ifjainkhoz annyira hasonlító hisztis hősszerelmes, hanem a szépreményű fiú apukája, a korlátlan hatalmú „miniszterelnök” mozgatja. Az az ember, kinek titulusa a német eredetiben „presidänt”, a régi fordításban „első miniszter” volt, és aligha véletlenül kapott ebben a fordításban manapság használatos rangot.
„Mások üdvösségét széjjelzúzni: üdvösség!”
„Mit ér az eskü, tökfilkó?” kérdezi ez a miniszterelnök őszintén, hiszen benne fel sem merül, hogy bármi is határt szabjon hatalmi vágyának. „Nem tudtam, hogy önnek többet ér a szeplőtlen hírű ember, mind a befolyásos ember” – tereli könnyedén a még nálánál is aljasabb szolgája által kitalált gonosz játékba udvaronc-bábúját. Ezzel az ars poeticával nálunk pár hónap múlva komoly eséllyel lehet majd indulni a választásokon! Mert napjainkban is mily hatalmasan gyűlölik a tudást, a függetlenséget, a művészi szabadságot azok, akik kénytelenek foggal-körömmel ragaszkodni nagy nehezen megszerzett pozíciójukhoz, amire teljesen alkalmatlanok! Azok, akik a darabbéli Féreg (Wurm) úrhoz hasonlóan csak végtelen aljassággal képesek sikert elérni, és fel sem fogják, hogy diadaluk csak pillanatnyi és nyilvánvalóan csak pirrhuszi győzelem lehet. Azok, akiket már a túlélésért oly sok áldozatra hajlandó Lady, a herceg széplelkű szeretője sem bír elviselni. Mert ők „Komiszak, nyomorultak, elrémülnek egyetlen meleg, őszinte szavamtól. […] Mihez kezdjek ilyen emberekkel. A lelkük, akárcsak a zsebórájuk, ugyanazt a taktust ketyegi. Minek is kérdezzem őket, amikor előre tudom, mit válaszolnak?”
„De a szerelem mindenre, a legvégsőkre is feljogosít!”
Végül azonban ez az előadás, hála elsősorban a színpadon végig jelen lévő, a díszletet és a görög tragédiák kórusát egyaránt képviselő szimfonikus zenekar korhűen romantikus muzsikájának, mégsem az ármány gonoszságáról, hanem a szerelem gyönyörűségéről szól. És ezt az sem teszi hiteltelenné, ha ez a szerelem ebben az esetben nem tud igazán beteljesedni. Mert tisztán láthatjuk, hogy „… a haragvó szerelmet nem lehet dróton rángatni…”, és hallhatjuk, hogy „Minden érzéki beteljesülés hiábavaló, mikor a szívem éhesen sorvad.” De a csodásan megtervezett és előadott darabból a tragikus sorsú Lady szomorú mondatai helyett inkább bölcselkedő gondolatai maradjanak meg bennünk: „Mi, asszonyok, csak az uralkodás vagy a rabszolgaság között választhatunk. De az uralkodás legeszeveszettebb gyönyöre is csak nyomorúságos aprópénz, ha nem adatik meg nekünk a legfőbb boldogság, az, hogy szolgálói lehessünk annak a férfinak, akit szeretünk.” A hatalma csúcsán lévő, mégis kiszolgáltatott nő szájából ez a nagyon hímsoviniszta mondat őszintén hangzik. Ha pedig a férfi- vagy nő-olvasó felcseréli a „férfi” és „asszony” szavakat, akkor a két mondat együtt már cseppet sem tűnik egyoldalúnak. Mert a gondolat így, szimmetrikusan teljesen igaz: ezt hívják szerelemnek…
Révész György
Telhetetleneknek
http://epa.oszk.hu/00000/00022/nyugat.htm: A teljes Nyugat elérhető a neten!
http://hu.wikisource.org/: A közösség tudásának egy újabb darabja.
http://sdt.sulinet.hu: már több, mint 11 000 órai tananyag (15 hónap, éjjel-nappal)!