Plautus: „Lupus est homo homini” (Ember embernek farkasa)

Az ún. „csicskatartás” évek óta ismert jelenség, amely az ország számos területén okoz közfelháborodást, ám soha olyan mértékben nem szaporodott el, mint az elmúlt két-három évben. Alig van olyan polgármesteri vagy jegyzői fogadónap, amikor ez a téma ne kerülne az asztalunkra.

A közkeletű nevén „csicskatartásnak” nevezett jelenség lényege: akaratgyenge, főképp szenvedélybeteg személyeknek utóbb be nem váltott ígéretekkel történő hitegetése, amelynek hatására elhagyják az ellátást nyújtó intézményeket vagy saját otthonaikat. A napi többszöri bőséges étkezés, gyakran szexuális kapcsolat vagy házasság kilátásba helyezése (az első, rövid időszakban ez rendszerint teljesül is) kellő mozgatórugónak bizonyul, és egy új, minőségi élet reményében a befogadó családhoz költöznek. Nyugdíjuk vagy más rendszeres pénzbeli ellátásuk felvételére igen rövid idő elteltével meghatalmazást adnak a család valamelyik tagjának, vagy átadják bankkártyájukat. Mindez a teljes önkéntesség jegyében történik, hiába a lebeszélés vagy a már ismert tapasztalatok bemutatása. Erősebb a „valahova tartozás” észérveket is elsöprő igénye.

Az álom azonban hamar szertefoszlik: egész napos kemény munka, emberhez nem méltó elhelyezés, szoros őrizet, nem ritkán testi fenyítés jellemzi a mindennapokat.

Nem vagyunk büszkék arra, hogy Szarvas ma az egyik fellegvára a „modernkori rabszolgatartásnak”, amint azt ma már egyre gyakrabban nevezik. A város belterületén illetve a jelentős méretű tanyavilágban egyaránt találkozunk ilyen esetekkel.

Számtalan lakossági jelzés, néha regényes körülmények között kijuttatott segítségkérő levelek késztették arra önkormányzatunkat, hogy keressük az utat a jelenség visszaszorításához. Hamar felismertük, hogy itt komplex problémáról van szó: nem csak a személyi szabadság szenved csorbát, de adó-, munkaügyi- és közegészségügyi vonatkozásokkal is számolni kell. Úttörői voltunk az érintett hatóságok, állami szervek együttműködésének, amelynek folyamán közös akciók eredményeként születtek meg az első intézkedések. Ma már végrehajtási szakban lévő közigazgatási határozatok, sőt bírósági ítéletek is mutatják a hatóságok fellépésének indokoltságát. A probléma azonban nem szűnt meg, hiszen összehangolt ellenőrzés nincs minden nap, és a „veszély” elmúltával hamarosan kezdődik minden elölről…

Kénytelen szükségszerűségként kellett gondolkodnunk azon, hogy – túl az érintett szervek értesítésén – a saját hatósági eszközeinkkel hogyan élhetünk, miként segíthetjük elő e szégyenteljes jelenség visszaszorítását.

Meg kellett állapítanunk, hogy igen kevés lehetőség áll rendelkezésünkre.

Elsőként a gondnokság alá helyezés intézményét tekintettük át, hiszen legtöbbször azt hallottuk az áldozatoktól, hogy „azt sem tudom, mit csináltam, nem is voltam magamnál, csak mondták és mondták, ígértek mindent és én mentem…”. Gyorsan rá kellett azonban jönnünk, hogy a felismert veszélyeztetett helyzetben lévő személyek védelme érdekében nem lehet és nem is szabad bírósági eljárások garmadáját indítanunk, egészen egyszerűen fogalmazva: ezt a polgári jogi jogintézményt nem erre „találták ki”. A kereset esetleges elutasítása esetén az eljárással járó terhek a megvédendő személy számára sokkal nagyobb hátrányt okozhatnak, mint a vélelmezett előny.

A lakóhely szabad megválasztásának joga minden magyar állampolgárt megillető jog –az tehát megint csak lehetetlen, hogy az ismert „befogadó” családok lakcímére történő bejelentkezést jogszerűen megakadályozzuk, noha legtöbb esetben teljesen nyilvánvaló a közelebbi és távolabbi országrészekből ideköltöző, döntően középkorú férfiak migrációjának valódi oka.

Egyetlen megoldásként maradt tehát hivatalunk és a szociális intézmények, a családsegítő szolgálat együttműködésének még szorosabbra fűzése. A polgármesteri hivatal állományához tartozó közterület-felügyelő és a mezőőrök már korábban is mindennapi munkájuk részévé tették a jelzések továbbítását, hiszen a segélykérőkkel ők találkoznak leghamarabb. Figyelmüknek, gyors jelentéseiknek köszönhetően ma már tucatnyi azon esetek száma, amikor a családsegítő munkatársak fellépésének eredményeként (minden esetben a Szarvasi Rendőrkapitányság közreműködésével) kimentették szorult helyzetéből a segítséget igénylő személyt, felkutatták családtagjait és eredeti lakhelyére szállították. Megrázó tapasztalat volt munkatársaink számára, amint távolodva megaláztatásuk színhelyétől kilométerről kilométerre haladva visszanyerték emberi tartásukat, és újra meg mertek szólalni azok az emberek, akik egy elítélendő, társadalmilag üldözendő, több bűncselekmény-fajta elemeit is ötvöző cselekedet áldozataivá váltak. Ám az ilyenkor érzett elégedettséget kissé beárnyékolja, amikor újra és újra ugyanazzal a személlyel halad eredeti lakhelye felé a szolgálat autója…