Jogértelmezési problémák az építésügyi hatósági munkában

Az építésügyi hatósági munkával foglalkozó szakemberek szinte egyöntetű véleménye: a jogalkotási, a napi jogalkalmazási és jogértelmezési problémák, anomáliák egyik forrása, hogy az építésügynek 1990. óta nincs önálló minisztériumi képviselete. A szakterületet kormányváltásról-kormányváltásra különböző ágazatokhoz csatolták, jelenleg a Miniszterelnöki Hivatal több részlege és a Belügyminisztérium között oszlik meg.

Az érintettek szerint a településfejlesztés alacsony társadalmi megbecsülése is jelentősen közrejátszik abban, hogy az építési törvény előírásai ellenére országosan közel 300 városnak a mai napig nincs főépítésze részben azért, mert az önkormányzatok az immár hét éve életbe lépett jogszabály végrehajtásához nem kapták meg az anyagi fedezetet. Az EU-csatlakozás idején, amikor a helyhatóságok a különböző pályázataikat csak az érvényes területrendezési terv birtokában tudják benyújtani, mindinkább előtérbe kerül: a területrendezési feladatokat nehéz megoldani főépítész nélkül. Sajnos olyan hír is járja, ahol mégis van, a településfejlesztés távlati és a politika négy évben gondolkodó, vagy éppen napi érdekei között őrlődő főépítész kötél idegek nélkül aligha bírja. Olyan eset is előfordul, hogy a főépítész által működtetett tervtanács „hatóságosdit” játszik, szereptévesztése esetenként inkább hátráltatja, mint segíti a városfejlesztést és a beruházásokat. Ennek ellenére úgy gondolom, a képviselő-testület döntéseit előkészítő főépítész a városrendezési szabályzat, a területrendezési terv kidolgozása, a településrendezési feladatok, a helyi építészeti örökség védelme területén adott esetben nélkülözhetetlen lehet. A rendszerben való gondolkodás, az esztétika nem jogi kategória, azt a klasszikus építésügyi hatósági munkával, az építmény magasságának, a telek beépítettségi százalékának meghatározásával, stb. direkt módon aligha lehet elérni.
Máris elérkeztünk oda, hogy a részleteket is lefedő építésügyi hatósági munka sem mentes a jogértelmezési problémáktól, anomáliáktól. A teljesség igénye nélkül csokorba szedtem néhányat, amelyekről úgy gondolom, rövid időn belül megoldásra várnak.
Itt van mindjárt a 2/2002. (I.23.) KöM-FVM együttes rendelet, az érzékeny természeti területekre vonatkozó szabályokról. E tekintetben hazánk leginkább érintett (vagy inkább sújtott?) megyéje Bács-Kiskun, ahol a 119 településből 85 a kiemelten fontos, érzékeny természetvédelmi terület kategóriájába tartozik. A 86., Tass ide sorolása most van folyamatban. A besorolás szerint a megye egészének 85 százaléka kiemelten fontos természetvédelmi terület. Az arányokra jellemző, hogy a sorban következő megyének, Hajdú-Biharnak csak az 50 százaléka kiemelten fontos természetvédelmi terület. Ezeken a területrészeken többnyire csak erdősíteni lehet, de akkor mi lesz például a szőlő-, gyümölcstermesztéssel, az iparfejlesztéssel és az idegenforgalom érdekeivel? Különösen akkor, ha a jogszabály végrehajtását a Nemzeti Park Igazgatóságok komolyan veszik, egyre több önkormányzat hadakozik a kötelező erdősítés ellen. Hasonló gond, hogy nincs definiálva az egyedi tájérték fogalma, ennek hiányában pedig a nemzeti parkok gyakran vízügyi jogszabályokra való hivatkozással tagadják meg például az árterületen történő kerítés építést, vagy a már meglévő épületnek az eredetitől eltérő hasznosítását. Legalább ekkora gondnak látszik, amikor az építésügyi eljárásban szakhatóságként közreműködő környezetvédelmi hivatal több telek egy idejű beépítésekor a kérelmek egy részét határidőben elutasítja, egy másik részére azonban egyáltalán nem reagál. Utóbbi esetben, a közigazgatási szerv hallgatása miatt ezek az ügyfelek megkezdhetik az építkezést, miközben a többiek, elutasító határozattal a kezükben, a helyzet előtt értetlenül állnak. Nemrégiben Kalocsán fordult elő, hogy a régészeti érdekű terület fogalmának értelmezése vált szükségessé. A titokvédelem miatt, a titkosnak minősülő régészeti területekről csak a másodfokú építésügyi hatóságnak van hivatalos tudomása. Következésképp az első fok nem rendelkezik a szükséges információval, ezért a kiadott állásfoglalás szerint már a terep szintjének legkisebb mértékű megváltoztatása esetén is a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal hozzájárulására van szükség.
Ettől komolyabb probléma, hogy az ÁNTSZ-nek nincs közegészségügyi szabályzata, ezért a szakhatósági előírásai jogilag nincsenek alátámasztva. Érdekesség, hogy az állategészségügy területén már régen megalkották a humán szférában még hiányzó szabályzatot.
 Ugyancsak probléma, hogy egyes szakhatóságok állásfoglalásaikban nem ritkán működési feltételeket is meghatároznak, de azokat nem különítik el a létesítési előírásoktól. Természetesen a működési feltételek az építésügyi határozatba nem kerülnek be, így az ügyfél nem értesül az ilyen természetű elvárásokról.
Talán a felsoroltaknál is fajsúlyosabb az az új keletű probléma, hogy a környezetvédelmi jogszabályok módosítása következtében az egyes, területi szervekkel rendelkező szakhatóságok feladatait TEAOR számok szerint adták jegyzői hatáskörbe. Ám a polgármesteri hivataloknak egyebek mellett többnyire nincs környezetvédelmi, zaj-és rezgésvédelmi szakemberük, kényszerűségből mégis ilyen szakkérdésekben kell eljárniuk.
Az ilyen fajta problémák felismerését, az annak megfelelő gyakorlat kialakítására való készséget azért bizonyítja, hogy a hírek szerint a régóta ostorozott, a tűzoltóság szakhatósági feladatainak önkormányzaton keresztül történő végzését megszüntetik, az ismét a szakértelemmel rendelkező tűzoltóság hatósági feladata lehet.