Az Észak-alföld egyik legjelentősebb városának dinamikus és látványos fejlődése a 18. század óta töretlen. 1876 óta megyeszékhely, jelenleg a térség gazdasági és kulturális központja, de ma már egyre vonzóbb turisztikai célpont is.

A tirpákok lakta környezõ bokortanyák sajátos hangulata mellett gazdag múzeumi gyûjteményével, hagyományõrzõ rendezvényekkel, magas színvonalú színházi elõadásokkal várja az ide látogatókat. Állatparkja országosan elismert, Sóstógyógyfürdõ, a város „ékszerdoboza” kitûnõ helyszín a természet és a vizek szerelmeseinek.

1878. október 21-én, Nyíregyházán látta meg a napvilágot Krúdy Gyula. A város neves szülötte, aki nemcsak a magyar kultúra egyik legnagyobb írója, hanem a XX. századi egyetemes irodalomnak is kiemelkedõ személyisége, a századelõn írásaiban gyakran és nagy szeretettel emlegette Nyíregyházát.

„Ennek a városnak voltam az írója, mióta elsõ regényemet, elbeszélésemet írni kezdtem. Az én olvasóim sohase kérdezték, hol születtem. Minden írásomból kitûnik, hogy nyíregyházi vagyok, aki büszke származására.” – vallotta.

Az író minden egyéb mûvészi értéke mellett írásaival nemcsak imádott szülõvárosát, annak tavait, nádasait, a homokbuckákat, de az egykor itt élt jeles és jeltelen emberek arcát is végérvényesen beírta a világirodalomba.

Krúdy Gyula: Nyíri mese (részlet)

„Már maga az is a mesemondások világába tartozik: hogyan lett száz esztendõ alatt az ország egyik legnagyobb városává Nyíregyháza.

Valóban száz esztendõ elõtt termett ki Nyíregyháza a nyírségi homokból, akármint csóválja a fejét a mai olvasó. Azon a helyen, ahol manapság az ötvenezret meghaladó lakosságú „határszéli” Nyíregyháza áll: száz esztendõ elõtt még nem volt egyéb, mint néhány jobbágytanya, vadvíz, erdõ, meg „nyír” – az a bús, reménytelennek látszó nyírségi pusztaság, ahol õszidõben megáll a világ a sarak, vizek, pocsolyák, országutak hiánya miatt. A nádasokban futóbetyár meg farkas lappangott. Emberlakta hely legfeljebb a csárda, ahol a megyei csendbiztos faggatózik útonállók felõl. A debreceni, miskolci vásárosok keresztet vetve húzódtak keresztül szekereikkel e vadregényes tájon, nagyon szerettek minél hamarább túl lenni az Ököri-tavon. Amíg egy grófnak eszébe jutott, hogy magyar farmereket, telepeseket vonz e bús vidékre, Békés megyei tótmagyarokkal, úgynevezett tirpákokkal népesítvén be az embertelen tájat. És a tirpákok már száz esztendõ elõtt „megváltották” magukat, kimûvelt földjeiket, tanyáikat, jószágukat és szabadságukat Károlyi gróftól, mégpedig örökpénzen.

Honnan vették a „farmerek” a temérdek pénzt, amelyre a megváltáshoz szükségük volt? Csoda, a nyírségi csodák között is a legnagyobb csoda a tirpák-szorgalom, a tirpák-munka, a tirpák-vagyon, amelynek az a természete, hogy nem tud fogyatkozni, hanem mindig csak növekedni. Mint valami új honfoglalók jöttek ide a Békés megyeiek, hogy a faekéikkel, munkabírásukkal, bibliai serénységükkel megvessék alapját annak a városnak, amelyben manapság már nem is ritka a háromemeletes palota.

És most, a százesztendõs alapítás éveiben, mikor már a Tresztyánszkyakból lett Nádosiak, a Tomasóczkyak, a Bencsek, a Szocsovok, a Csengeriek megépítették elsõ templomukat, iskolájukat, folytatódnak a csodák. Bár az üzletes Miskolc és a vásáros Debrecen közé ékelõdik be földrajzi fekvésénél fogva az új Nyíregyháza (hogy kétfelõl is küzdjön a konkurenciával), a város hirtelen fejlõdni kezd. A városalapításról éppen úgy levizsgáznak az egykori nincstelen telepesek, mint arról, hogyan kell a terméketlen pusztaságból gazdag termõföldet teremteni. Nem járt innen senki Amerikában, mégis jobban tudják a farmerek álmát, a városalapítást, mint azok az amerikai telepesek, akik az ottani nagyvárosokat építették. A felvidéki lutheránusok szivárognak apránkint Nyíregyházára, miután itt evangélikus gimnáziumot alapítanak. Már van is új neve Nyíregyházának a XIX. században: a közeli Debrecen („a kálvinista Róma”) mellett elnevezik õt „lutheránus Rómának”, ahol vasárnaponkint asszonynak, férfinak egyaránt nagy kapcsos imádságos könyv van a hóna alatt, mint valamely jelvény, amely az õslakosságot példázza.

Egy város, amely száz esztendõ alatt nem ábrándult ki a mindennapi szorgalomból (mert hiszen folyton eredményeket látott annak a nyomán), az egykori tirpáktanya, amely gondolat szerint nem láthatott tovább a háztetõnél, amelyre ilyenkor õszidõben a tököket szokták kirakni sárgulás szempontjából – és mégis meszszibb látott még a szalmakazlaknál is, az egykori jobbágytelep, amely csak éppen azt a földet kívánta álmában magáénak mondhatni, amely darabka földet elvett testi munkájával a vadvíztõl, a szárcsától, a nádastól, a vadmadártól; egy farmer-ültetvény, ahol legfeljebb vasárnaponkint gondolkozhatik az ember magáért, jövendõjéért, családjáért, terveiért, mert az élet örökösen verejtékezõ hétköznapokból áll… Mondd, ó, mondd, emlékezet: hová lettél, hogy felhúztad mérföldjáró csizmáidat, eltemetted õseidet anélkül, hogy valaha is megfeledkeznél róluk, akik az elsõ csodákat elkövették ezen a földterületen, amely voltaképpen sohasem kellett senkinek, csak azoknak a nomád tirpákoknak, akik faekével, de szemrevaló lovakkal érkeztek meg Békésbõl, hogy itt új honfoglalásba kezdjenek. – A városoknak is vannak meséik, mint az embereknek. Nyíregyháza vezet a mesemondásban az új Magyarországban, amelyet még mindig nem tudunk megérteni.”