A
rendszerváltással megváltozik a társadalom életében az állam szerepe.

A
privatizálással az állam termelést irányító szerepe alapvetően megszűnik. Az
állam tulajdonjoga csak bizonyos, inkább szolgáltató jellegű tulajdoni
tárgyakra, vállalkozásokra terjed ki, de a közigazgatásnak itt sincs, vagy csak
korlátozottan van irányítási jogosítványa, hiszen ezen a területen is
érvényesülnie kell a piaci viszonyoknak.

Az átalakulás során csak abban vannak
viták, mely tulajdoni tárgyaknál indokolt az állami tulajdon fenntartása. A
vitát nem elvi álláspontok döntötték el, hanem az, hogy az államnak szélesen
megmaradó szociális, kulturális feladatai ellátásához bevételekre van szüksége,
többek között az állami tulajdon eladásával is. Az elmúlt 15 évben a különböző
kormányok bőven éltek az eladásból származó bevételek növelésével, így a
privatizált termelési folyamatok befolyásolására az állam csak közvetett
eszközökkel rendelkezik (adópolitika, beruházási kedvezmények adása, stb.).

A
megtermelt javak elosztása tekintetében alapvetően más a helyzet. A megelőző
társadalmi berendezkedés köztulajdonba, gyakorlatilag az állam tulajdonába vett
mindent, az állampolgárok tulajdonába csak egy nagyon szűk magántulajdon és a
közvetlen személyi szükségleteket kielégítő tulajdoni tárgyakat hagyta (az un.
személyi tulajdon). Ez vonatkozott a mezőgazdaságra is, ahol a
termelőszövetkezetek vonatkozásában is igen szoros állami felügyeleti és
irányítási jog alakult ki.

Ilyen
feltételek között a megtermelt javak elosztása is a totális állam feladata
volt. Az 1970-80-as évek reformjai során ugyan az állami elosztás mellett egyre
nagyobb szerepet kaptak a piaci viszonyok is, de széles területeken megmaradt
az állam elosztó szerepe. így a társadalmi egyenlőség érdekében különösen erős
ez az elosztó szerep az egészségügyben, az oktatásban és az egyre szélesedő
szociális ellátásban. A tőke államosítása folytán a nemzeti jövedelem jó része
az állami költségvetésben jelent meg és annak segítségével szociálpolitikai
megfontolásokból az állam az állami költségvetés segítségével sok területen
mesterséges, a piaci viszonyoknak nem megfelelő árrendszert tartott fenn.A
magántulajdon visszaállítása az elosztási viszonyok átgondolását és reformját
is szükségessé teszi. Ennek iránya nem lehet más, mint az állam elosztó
szerepének csökkentése, a piaci érdekeken alapuló elosztás növelése. Ezt
követeli az a körülmény is, hogy a privatizációval az állam mint tulajdonos
bevétele lecsökken, a privát gazdaságban marad a megtermelt javak jelentős része,
az állam bevételeként jórészt csak a tulajdonostól elvont adóztatás marad. Ezek
volumene azonban elégtelen a szocializmus idején vállalt elosztó szerep
fenntartására.

Ha a
fentiekből indulunk ki, akkor érdemes végig tekinteni az elmúlt 15 évben történteket.

A
kiindulópont itt is az alkotmány reformja volt. Az 1949. évi XX. törvény
szélesen fogalmazta az elosztási szereppel vállalt szociális jogokat. Ennek
politikai okai is voltak. A szocialista országokkal szemben a nyugati világ
joggal és gyakran fogalmazta meg és követelte meg a szabadságjogok
érvényesítését. De a rendszer lényegéből fakadt, hogy önfeladás nélkül azt nem
tudta teljesíteni. Védekezésként maradt az a politikai megközelítés, hogy ezek
a rendszerek egyrészt formailag elfogadták és alkotmányba foglalták
(deklarálták) a szabadságjogokat, de másrészt a hangsúlyt az elosztáson alapuló
gazdasági, szociális és kulturális jogok létére tették jelezve, hogy az emberek
számára ezek a fontosabbak. Jellemzőek azok a viták is, amelyek e jogok nemzetközi
porondon történő kinyilvánítása körül alakultak ki.

Az
1989-90-es alkotmányreform az alkotmányozás síkján e területen nem hozott
változásokat. Az új szöveg változatlanul megismétli ezeket a jogokat és egy sor
területen változatlanul hagyták az állam elosztó szerepét is. Az ok
valószínűleg politikai, mert – a kormányhatalomba kerülő politikai erők egyike
sem vállalta, hogy az állam szerepét újra értelmezve módosítsa a szociális és
kulturális jogokat, az állam elosztó szerepét. Az állami bevételek csökkenése
törvényszerűen bekövetkezik, de az elosztásban játszott állami szerepkör
megmaradt. A bevételek csökkenését ideig-óráig ellensúlyozni lehetett az állami
tulajdon eladásával, amíg volt mit eladni. A csökkentés legfeljebb az infláció
növelésével volt ellensúlyozható, de ezek is politikai ellentmondásokat okoztak
a társadalomban.

Még
inkább növelte a politikai feszültségeket, hogy az egymást követő kormányok
politikai okokból nem vállalták, vagy csak részben vállalták fel az ilyen
irányú reformokat. Ez is döntően az árrendszer piaci viszonyokhoz való
igazításában jelent meg. A mesterséges árakat a reális piaci értékekhez
igazítani döntően azzal lehetett, hogy megszüntették mögüle az állami dotációt,
vagyis az állam árkiegészítését csökkentették, helyébe azonban azokat az
állampolgárokra hárították át. A legszegényebbek számára adott kedvezmények
gyakran csak az
állami bürokráciát növelték. Eközben azonban a bérekben ezt vagy nem, vagy
részlegesen lehetett „visszaadni", ami a legszegényebb rétegeket tovább
szegényítette. (Különösen látványos volt ez az energia piacon.)

A
három nagy elosztórendszerhez (egészségügy, oktatás, nyugdíj) 2006-ig (tehát 15
évig) egyetlen kormány sem mert hozzányúlni. A szociális ellátás tekintetében
ilyen kísérlet is volt az un. Bokros csomagban, amely a családi pótlék, a
gyermekgondozási segély, a társadalombiztosítás, a táppénz és más területeken
kívánta az állami kötelezettségeket csökkenteni. A közvélemény ezeket nem
fogadta el, az Alkotmánybíróság pedig több vonatkozásban alkotmányellenesnek
nyilvánította azokat.

Az ok
egyértelmű: egyetlen párt sem vállalja, hogy a jogok ilyen korlátozásával
szavazatokat veszítsen. Az időnként megjelenő kényszerintézkedésekkel szemben
az állampolgárok védik a múltban, a szocializmus viszonyai között szerzett
jogaikat. Az ilyen irányú kormányzati lépésekre egyértelmű a nem a válasz.

Az
állami elosztási viszonyok reformját 2006-ban igen szárnyaszegetten, és
politikai elszigeteltség mellett a Gyurcsány kormány indította el. A
szárnyaszegetten azt jelenti, hogy nem az állam szerepe felülvizsgálata volt a
központi kérdés, hanem az azt kísérő mellékes kérdések. így a reform igazi okai
helyébe került az Európai Unió azon követelése, hogy az állami költségvetés
egyensúlyát meg kell teremteni. Ez az állami kiadások csökkentését, benne az
szociális jogokból származó állami kiadások csökkentését jelentette. Az
állampolgárok többsége ezeket az intézkedéseket elutasította és elutasítja,
miközben az Unió azokkal egyetértett és további lépésekre ösztönözte a kormányzatot.

A
„mellékvágányt" még tovább erősítette az a tény, hogy az MSZP egy
liberális párttal, az SZDSZ-el alakított kormánykoalíciót miután a pártok
palettáján más, magát baloldali pártnak valló párt nem volt. Úgy is mondhatnánk
a FIDESZ mindent elkövetett, hogy a múltat – többek között az MSZP múltját is –
elítélő egyedül jobboldali tömörülés legyen. A szocialisták ezt követik balról,
amikor 1989 után nem támogatják olyan politikai mozgalmak párttá válását,
amelyek vele természetes szövetséget, koalíciót alkothatott volna. Úgy tűnik az
SZDSZ a reformok elfogadását oda értelmezte, hogy most megvalósíthatja azokat a
liberális eszményeit, amelyek elválasztják az MSZP-től. Ez is mellékvágányra
terelte a szükségszerűen megteendő reformokat

A
politikai helyzet még ennél is komplikáltabb. A reform-programot azok a
szocialisták hirdették meg, akik a világon mindenütt az állam elosztó
szerepének növelésében látják a létbiztonság elérését. így ők ennek
következtében az állampolgárok törekvésével kerülnek szemben. Azok az ellenzéki
erők pedig, akik a polgári társadalom következetesebb megvalósítását és
védelmét hangoztatják, az állampolgárok konzervatív törekvései mellé állnak
(szavazatokat csak így tudnak szerezni) és a piaci viszonyok kiszélesítése
ellen vannak. A politikai ellentmondás így feloldhatatlan. A jobboldal
baloldali pozícióba, a baloldal jobboldali pozícióba kerül. Úgy is mondhatnánk,
hogy ma senki nem tudja mi a bal és mi a jobb a mai Magyarországon.

Demján
Sándor egy tanácskozáson példaként idézte, hogy beruházási lehetőségeket
kutatva egy amerikai üzletember azt kérdezte tőle, hogy ki képviseli a mai Magyarországon a
Theacher kormány liberális politikáját. A válasz az volt, hogy a szocialisták.
Egy olyan országban, ahol a szocialisták liberálisok – mondta – nem kíván
beruházni. Fordítva ülünk a lovon, a reform ilyen „tálalása" a politikai
felállásokat összezavarta. A helyzetet úgy is jellemezhetnénk, hogy az
állampolgárok a szocialista viszonyok között szerzett szociális jogaikat védik
a piacosítással szemben a szocialisták ellen és ebben a harcban a
piacosításért, a kapitalizmus következetes bevezetéséért (ha úgy tetszik a
teljes rendszerváltásért) küzdőktől kapják a politikai támogatást.

Ennek
leglátványosabb példáját szolgáltatja napjainkban az un. egészségügyi reform,
ahol az állampolgár alanyi jogán járó betegellátást kell ismét biztosításra
változtatni. Hasonlók az álláspontok a tandíj bevezetése, illetve elutasítása
tekintetében is.

Úgy tűnik valamiféle nemzeti összefogás, a pártok
valamiféle kompromisszuma nélkül nincs megoldás. Ma csak az „igenek" és a
„nemek" csapnak össze, nem a megoldások keresése jellemzi a politikai
vitákat. Az összezavarodott politikai viszonyokat csak közös nevezők
keresésével lehet helyre tenni és ezzel együtt lehet a kialakult közjogi
ellentmondásokat feloldani.