Ugyancsak megijedtem a „fölkéréstől”, hogy vidám történetet (történeteket) írjak egy komoly szakmai lapba. De hát harmincegynéhány éves közszolgálati múlttal a háta mögött az embernek már mindenféle emlékei vannak, ezért elvállaltam, hogy elmesélek egyet-kettőt.

Valamikor, az idők kezdetén, szülőfalumban vb. titkároskodtam. Akkoriban a szabálysértést elkövetőknek még tárgyaláson, szigorú bizottság előtt kellett számot adniuk tetteikről. Így történt ez Orsós Pistával is, aki a rendőri följelentés szerint „a godisai italbolt jobb hátsó sarkánál a közterületen vizelt, és csak másodszori fölszólításra hagyta abba”. Össze is hívtam a bizottságot, két csinos fiatalasszonyt választva „ülnök”-nek. Pista igencsak megilletődötten, ünneplő ruhában, frissen nyiratkozva, borotválkozva, szinte vigyázzállásban hallgatta a „vádat”.
 Pista, én megértem, hogy kettővel több sört ittál a kelleténél, azt is, hogy sürgős volt a dolog, nem értél vele el az udvar végébe, hanem nekiálltál a kocsma sarkánál, de hát hogy a főtörzs elvtárs fölszólítására se hagytad abba, csak a másodikra, az mindennek a teteje.  Pista a szorongással vegyes indulattól dadogva kérdezett vissza.
 Bélám, Bélám b…meg, próbáltad te már közben abbahagyni?!  Erre röhögőgörcsben tört ki a bizottság, Pista pedig megúszta egy utolsó figyelmeztetéssel.

Másik történetem a közelmúltból való. Idősek napján, még az ünnepség kezdete előtt odaléptem a 70-en jóval túl járó Miska bácsihoz, aki három, szintén nyugdíjas szomszédasszonya társaságában ült egy asztalnál, és súgva, de azért hogy a hölgyek is hallják, megkérdeztem: Miska bácsi, maga mit keres itt? Hát hívtak a lányok (már mint a kolléganőim). És azt nem mondták a lányok, hogy ide csak az jöhet, akinek már nincs fölálló tehetsége? (Tudniillik Miska bátyánk híresen nagytermészetű férfiú, akinek férfias tetteiről bizonytalan eredetű, de csodálni valóan irigylésre méltó történetek keringenek mindmáig a Hegyháti járásban.) Miska bácsi nem jött zavarba: Hát akkor én most mit csináljak? Menjek haza? Ha már itt van, maradjon, csak tartsa féken! Az ünnepség után az asztaltársaság a falubuszra várakozott, hát fölajánlottam, hogy a Zsigulival hazaviszem őket. Útközben Miska bácsi visszatért a témára: Hát igaz, ami igaz, jegyző úr, ez még engöm nem hagyott cserbe. Jó magának  feleltem , én már ezzel sajnos nem tudok dicsekedni. Azóta is, ha találkozunk, az alábbi párbeszédre kerül sor: Hogy állunk a cserbenhagyóval, Miska bácsi? Hát, jegyző úr, igaz, ami igaz, még mindig nem cserélek magával!

De hogy azért komolyabb vidámságokról is essék szó, elmondok még anyakönyvvezetői ténykedésem köréből is egyet s mást.
Az utóbbi időben a fél régió házasulandói nálunk fogadnak egymásnak örök hűséget. Nem csoda, hiszen a természeti környezet gyönyörű, egymást érik a jobbnál jobb éttermek, panziók, s emellett csinos és okos kolléganőim nagyon szép esküvőket tartanak. Én ugyan szentül megfogadtam, hogy nem anyakönyvvezetősködöm, de egyszer-egyszer kénytelen voltam. Pár éve az ország talán legismertebb „kosaras házaspára” ragaszkodott a férfi anyakönyvvezetőhöz. (Én úgy tudtam, hogy száz éve házasok.) A mennyasszony  akit a részletek megbeszélése végett lakásukon is föl kellett keresnem  nagyon lelkesen készülődött: vastag spirálfüzetek voltak teleírva az esküvői előkészületekkel, pontosan rögzítettünk mindent a bevonulástól az első hitvesi csókig, csak éppen az nem volt előírva, hogy mit kell mondanom az anyakönyvvezetői beszédben. Éltem is a szabadsággal. Az esküvőn ott volt a város és a megye eleje, az illő környezetet látványtervező, a zenei aláfestést hangmérnök biztosította, egyszóval volt minden, aminek ilyenkor lennie kell. A szertartás hivatalos része után, mintegy útravalóul, olyasmiket mondtam, hogy nem kell ezt az egészet annyira komolyan venni; olyan ez is, mint egy játék, amelynek megvannak ugyan a szabályai, de azokat mi magunk alkotjuk, alakítjuk. A beszéd erre a mondatra volt kihegyezve: „Bizony, elő fog fordulni, hogy egyikük vagy másikuk néha azt érzi, hogy a párja talán nem is ugyanarra a palánkra játszik!”
Mit mondjak? Sikerem volt. Azon túl, hogy a helyszínen is többen gratuláltak, egy hét múlva az ifjú pártól köszönő levél kíséretében egy  sokat érő autogrammukkal ellátott  esküvői fényképet kaptam. Szívesen megtartottam volna, de egy kosárrajongó kollégám, aki minden meccsükön ott van, elkunyerálta. Így aztán (Háry Jánossal szólva): „… most el is hihetik, nem is kigyelmetek”.
Ha már így belejöttem, szívesen folytatnám, de megpróbálom  Orsós Pistával ellentétben  közben abbahagyni.