Kedves Kollégák!

Alaposan, sőt tüzetesen, mi több, aprólékosan elolvastam, A magyar önkormányzatok tizenöt éve 1990-2005” (Bp. 2005. Felelős szerkesztő: Csikor Ottó) című, nemrégen megjelent kötetet. Nem tisztem méltatni, se bírálni a testes, 268 számozott oldalnyi kiadványt (amelynek, s ezt tényként kell megemlítenem, az egyik szerzője vagyok). Hírt adhatok ellenben arról, hogy a munka sokféle, különböző műfajú írást tartalmaz: így egy sor, polgármesterekkel készült interjút is. A könyv interjú-részét azért emelem ki, hogy elmondhassam: a kötetben, ha nem tévedek (de, ha valami is elkerülte volna a figyelmemet elnézést kérek érte), mindössze két helyet találtam, ahol – nevén nevezve – a jegyzőről szó van. Igaz, a munka nem(csak) a jegyzőknek készült, és nem is róluk szól. Hanem – döntően polgármesteri interpretálásban – az önkormányzás sok-sok kérdéséről és tapasztalatáról. Az önkormányzat pedig, s ez magától értetődik, nem a jegyzőtől, vagy általa az, ami. Egyenesen megnyugtató, ha – mint lehet feltételeznem – az általam észlelt „hiány” igazából egy pozitívumot jelez: a jegyzőkkel – úgymond – nincsen gond, a „helyükön vannak”, a polgármesteri hivatalok jól működnek. Ezért azután érthető, hogy az emlegetett könyvben egyszer egy tudós tanulmányban lép elő a jegyző, mint „téma”, egyszer meg az egyik polgármesteri riport hozza „képbe”. Ennyi. Első esetben a jegyző státusáról, vagy inkább statutúmáról van szó. A tanulmány régi vitát érint; megfontolandónak ítéli, hogy a jegyző állami alkalmazásban legyen-e, vagy (inkább) önkormányzati alkalmazott maradjon. Ez „teoretikus” megközelítés, amely pro és kontra is indokolható. A másik, a „pragmatikus” felfogás, a gyakorlatból leszűrt „verdikt”. Úgy szól, hogy, „a jegyző, a polgármesterrel egyenrangú szereplője az önkormányzatnak”, s kettőjük viszonyától függ, „rendjén mennek- a dolgok”. Elgondolkodtató, szép premissza és konklúzió. Tényleg, gondoltam, időszerű és indokolt is lenne a mostaninál is tudatosabban szemügyre venni a „Jegyző az önkormányzásban” címmel aposztrofálható témát. Csak megerősített ebbéli nézetemben az a polgármesteri vélemény, amely – formailag, taxatíve – még csak nem is említette a jegyzőt. Viszont a dolgok lényegéről beszélt; az önkormányzatot – mondotta – a demokratikusan megválasztott tisztségviselők (képviselők) teszik azzá, ami; a hivatal e nélkül is tudna működni. Az önkormányzat, folytatta az idézett polgármester társadalmi-politikai jelenség, a demokratikus berendezkedés talpköve, s egyben garanciája, a közhatalom, de egyre inkább a közszolgálat intézményesült formája. A hivatal pedig részben állami, részben az önkormányzati feladatokat ellátó adminisztráció, amely a maga szigorú, professzionális előírásai szerint, az önkormányzati törvényt is magába foglaló jogi környezetben, s korlátok között működik. Ez az elvi és gyakorlati szempontból is fontos distingció pontos megértése és és alkalmazása a „jogosítvány” a „jegyzővel” kapcsolatos témakörben történő „közlekedéshez”. A polgármesterek nyilatkozataiból, a szakmai találkozóikon tőlük elhangzottakból jutottam arra a – reményeim szerint helytálló – következtetésre, hogy a polgármesterek, ha a jegyzőt, a hivatalt szóba hozzák is, jólesően mondom, lényegében kritikai él nélkül, s igen ritkán teszik. Abszolút érthető, hogy náluk máshová, a településsel kapcsolatos kérdésekre esik a hangsúly, és ez így van rendjén. Viszont mi, jegyzők tehetnénk a legtöbbet azért, hogy felmutathassuk az embereknek, a lakosságnak, a szakmai és a szélesebb közvéleménynek, tájékoztatási céllal, hogy milyen speciális ismeretekből szerveződött szellemi vagyont, milyen igazgatási, hivatali tapasztalatokat, önkormányzásban szerzett potenciált képvisel a jegyzői kar. S persze, azt is tudathatnánk, hogy milyen „a jegyző” élete, közérzete, hogyan látja saját lehetőségeit, jövőjét, szakmai fejlődésének alternatíváit, egzisztenciális biztonságát … s mindazt, ami valóban közérdekű. Ilyen céllal javaslom, adaptáljuk a polgármesterek sikeres kezdeményezését szerény önmagunkra. Magyarán, csináljunk, s adjunk ki mi is egy, jegyzőkkel készített interjúkötetet. Meggyőződésem, hogy egy ilyen munkának szakma-és közpolitikai értéke is lenne. A megvalósításban, a kivitelezésben persze magam is szívesen vennék részt.
Hadd higgyem, javaslatom visszhangra talál bennetek; sokan lesztek, akiknek támad jó ötlete, vagy kiegészítik, pontosítják az én kezdeményezésemet. Lapunk a „Jegyző és Közigazgatás”, azt hiszem, jól gondolom, éppen az a fórum, ahol, amennyiben a szerkesztőség támogatását elnyerjük, az ilyen, még pontosabban erről a kérdéskörről, a cselekvés minél körültekintőbb megalapozása céljából előzetesen véleményt mondhatunk, vitatkozhatunk. Sokat jelentene, ha ki-ki megírná miként áll a felvetett javaslathoz, és hogy miről beszélne, kellene beszélni egy-egy interjú keretében. Ha akarjuk, ha akarjátók, akkor javaslatom, mint a mesebeli kívánság, mindnyájunk javára és örömére akár meg is valósulhat.