Jártunkban keltünkben egyre gyakrabban akad meg a szemünk egy-egy villogó plazmatévé képernyőjén benzinkútban, patikában, nagyáruházakban. Nézzük egy kicsit majd elunva, hogy csak sűrűn ismétlődő reklámokat kapunk, hátat fordítunk. A nagy kereskedelmi televíziók is „tudják” – sőt a médiatörvény kötelezi is őket erre – hogy a reklámok közt azért valamiféle műsort is kell adni. Ha közérdeklődésre méltó műsort, információt mutat a képernyő nagyobb, kedvvel nézzük és jobban hat ránk a reklámblokk is.

Az elektronikus audiovizuális kommunikáció – magyarul a „tévézés” illetve képernyőhasználat – óriási szerepet játszik mindennapi életünkben. Ahogy természetessé vált az otthoni háttér-televíziózás, úgy a közösségi tereinkben is egyre több a sok funkciót és sokféle mozgóképes hatást nyújtó audiovizuális eszköz. A televíziós készülékek, diavetítések, LCD és plazmaképernyők, projektorok – a közforgalmi helyeken mindennapossá váltak. Ezek a helyek – különösen, ahol a közönség bármilyen okból „passzív” időtöltésre kényszerül – várakozás, sorban állás, utazás, stb. – kedvelt vadászterületei a különböző média- illetve reklámcégeknek. A reklámszakma egyértelműen fontos és nagy fejlődés előtt álló médiumként foglalkozik ezzel. Az átalakuló (köz-) televíziózás változó struktúrája kapcsán szintén felmerül a kérdés – vajon ez a médium csak reklámfelület, vagy esetleg annál lényegesen több, jobban használható „köz” médiafelület (is) – például az önkormányzatok számára.
Ezen az új médiafelületen – elvileg – közhasznú információk, aktuális tájékoztató üzenetek – például ügyfélszolgálati irodákban az ügyfélhívó sorszáma, buszpályaudvaron a menetrend, stb. – és persze reklámok jelenhetek meg. Az intézmények vezetői, az ügyfelekkel kapcsolatot tartó szolgáltatók érdekeltek abban, hogy az általános ügyfél-elégedettség fokozódjék. Ennek eszközrendszere jól ismert. Az ügyfélszolgálati munka minőségi javítása, gyorsabbá tétele, kulturált tér, jó munkakörülmények, informatika, professzionális szórólapok és tájékoztatás, egységes arculatú és tartalmú „kedves” kommunikáció, stb. Ezek a megoldások általában kiadást jelentenek, de vannak olyan megoldások is, amelyek nem feltétlenül „csak pénzbe kerülnek”, hanem akár bevételt is hoznak.
Természetes, hogy egy okos vezető keresi a hatékony üzleti megoldásokat – ami minimum nullszaldós – de ügyes megállapodásokat kötve akár konkrét bevételt is  jelenthet az intézmény gazdálkodásában. Ilyenek lehetnek ezek a képernyő-kihelyezések is. Mindkét fél megtalálja a számítását. A megállapodások során, a technológiát szolgáltató üzletfél a médiapiacon értékesíti a felület bizonyos részét – azaz a „műsoridőt” és a képernyő egy területét. A befogadó intézmény pedig, élvezi az eszköz előnyeit és elhelyezteti rajta saját kommunikációját is.
Meglepő módon – bár ez korunk hihetetlenül gyors technikai fejlődése mellett talán nem is annyira meglepő – a technológia már kiforrottnak és megbízhatónak tekinthető, de a technológia által közvetített tartalomszolgáltatással bizony még le vagyunk maradva. Reklámozók és hirdetők még csak adódnak, de olyan – közösségi helyen is emészthető – mozgóképes anyagok, amelyek fontosak és közérdeklődésre tartanak számot – és nem utolsó sorban lehalkított készülékek esetén is informatívak -, nem állnak elegendő mennyiségben rendelkezésre. A helyi televíziósok és az egyéb különböző szakágakra specializálódott alkotók, vállalkozások – például egészségügy, közlekedés, stb. – még nem kapnak elegendő megbízást ilyen típusú munkákra – illetve a megbízásaik során nem merül föl az igény a készülő műsorok ilyen típusú feldolgozására. A megrendelőknek – akik sok esetben önkormányzatok vezetői, vagy azok intézményeinek közönség-kapcsolatért felelős munkatársai -, hasznos lesz ez az új médium. Fontos megismerniük ennek a helyszíni mozgóképes egyedi kommunikációnak képességeit, hiszen ezekkel kiemelkedő minőségű ügyfél-elérést biztosíthatnak.
Álljon itt egy példa, hogy milyen új szempontok jelenhetnek meg egy ilyen rendszer értelmes használatakor. Egészségügyi intézményekben nem ismeretlenek az ügyfélhívó informatikai rendszerek. A beteg bejelentkezik, sorszámot kap. (Jobb esetben interneten keresztül – akár napokkal előbb megteheti ezt.) Leül a váróban és az országos átlag szerint mintegy 50 percig – jobb híján – bámulja a sorszámkijelzőt. Vagy olvasgatja az ottfelejtett hathetes Nők Lapját vagy a gyűrött agyonlapozott Kiskegyedet. Ha az egyszerű számkijelzők helyett az intézmény ugyanoda plazmatévéket, vagy LCD-képernyőket helyez el – akkor a várakozás során a lehető leghatékonyabban jut el a – most már – „nézőhöz” az információ. Az intézményi vezetők érdeke az is, hogy naprakészen ismerjék a pontos ügyfélforgalmi adatokat. Melyik ügyfél mennyit várakozott, melyik „ablaknál”, vagy „műveletnél” alakulnak ki torlódások, egy-egy ügyfél mennyi időt tölt ügyintézéssel, illetve jelen példánkban meddig tartott a vizsgálat, stb. Ezeket az adatokat egy ügyfélhívó összekapcsolva az informatikai rendszerrel „realtime” – azaz valós időben – már ma is képes szolgáltatni. Ezek alapján a lehető legpontosabb információk hívhatók le a „nézők” személyi összetételéről, életkoráról, neméről, szándékairól, stb. Így pontosan tudható, hogy az allergiás panaszokkal érkezett betegek közül hányan látták például a pollen-információkat tartalmazó táblákat és – persze – az azokhoz kapcsolódó allergia elleni készítmény reklámját is. De egy önkormányzati ügyfélszolgálatban is pontosan regisztrálható, hogy kik látták például az útlevél-kiváltók közül az utazási információkat, illetve az utazási iroda reklámját. A reklámszakmának ezek nagyon értékes adatok vagy fordítva; az üzemeltetők számára értéket jelentő jól értékesíthető információk.
A mélyebb médiaszakmai és ügyfélkapcsolati elemzésnek egy ilyen cikkben nincs helye, de érdemes a „Jegyző és Közigazgatás” olvasóinak – akiknek szerepe a társadalmi kommunikáció fenntartásában és fejlesztésében meghatározó – átgondolni és figyelembe venni saját szűkebb pátriájukban e „köz”-szolgáltató médium alkalmazásának lehetőségeit is.