Valaha, a régi időkben, mikor még a Duna rakoncátlanul hömpölygött természetes vakvágányán, sokszor kilépve megszokott medréből, egészen a domb lábáig, elöntött minden létező területet. Ebből a vízi világból csupán 20-50 cm-re kiemelkedő foltokon éltek régi elődeink.

A Duna és a Dombság között helyezkedett el maga a Sárköz, apró, pici falvaival. Leírások szerint az ott élő népesség csónakba szállva evezett a dombig, és miután megművelte szőlőjét, hazaevezett.
Történelmi értékeink nagyon régi időkre nyúlnak vissza. Valószínű, hogy már a kelta időben a település Alisca neve ismert volt. A rómaiak érkezésekor a város nevét meghagyták, ami nagyon ritkán fordult elő. Birodalmuk kialakulásánál fontos szempont volt egy olyan erős védvonal építése, ami a kelet- és a nyugat között húzódott. Ezt a védelmi vonalat a Duna természetes, lápos árterülete elősegítette. A rómaiak közül vidékünkön két fontos embert kiemelve, Gajus Galerius és Probus Aurelius, akik valószínűsíthetően sokan tettek a szőlőterületek újratelepítésében és új fajták meghonosításában. Galeriusnak, aki az egyszerű származása ellenére kiemelkedő rangot érhetett el, elsősorban a területeink termékennyé tételében volt nagy szerepe. Probus császárnak pedig a szőlők felvirágoztatásában volt elévülhetetlen érdeme. Úgy gondolom, ha az emberek tudják, hogy az elődeik létrehoztak hihetetlen értékeket, akkor az a ma élő embernek is nagy útravalóul kell, hogy szolgáljon. Azóta tudjuk, hogy Szekszárd hirdeti az igét, amit Jézus mondott az utolsó vacsorán a borról: „Ez az én vérem kelyhe, az új, és örök szövetségé, amely értetek és mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”.
Biztosan tudom, hogy a bor fantasztikus élőlény. Leginkább az emberhez hasonlítható. Amikor megszületik, az erjedés következtében abban a bölcsőben, amit kádnak hívunk, és a megszületett bort leengedjük szépen, sorban hordóinkba, igazán érezhetjük, úgy három hét múlva, hogy mindegyik hordó önálló lelket kap. Más ember ezt akkor érti meg, ha egy nagy családra gondol, ahol legalább négy gyermek él. Mindegyik gyermek ugyanazt a szeretetet és ugyanazt a hatást kapja, mégis mindegyik teljesen más lesz. A bor a kezdeti időben nem azt akarja tenni, amit mi akarunk. Ilyenkor a legfontosabb, hogy szeretettel, jó irányba próbáljuk terelni. Minden bor elérkezik fejlődése során olyan állapothoz, amikor azt mondhatjuk, hogy mindent tud, éppen úgy, mint az az ember, aki a tudása birtokában állíthatja, hogy képes arra a fantasztikus csodára, hogy megváltja a világot. És bármennyire hihetetlen, de a bor elérkezik ahhoz az állapotához, mint az idősödő ember. Egyre fáradékonyabb lesz, mindig lejjebb adja magát, egyszer csak méltóságteljesen, de meghal, befejezi pályafutását, épp úgy, mint az ember.  A borok világában élő és dolgozó szőlőmíves tudja csak igazán, a borról nem lehet félvállról beszélni, minden pillanatában változik, fejlődik, és az egész élete mozgásban van.
A borral foglalkozó embernek tudni kell, hogy végtelen alázatosnak kell maradnia. A háttérből, azzal a bizonyos nagy szeretettel lehet a borból is a legtöbbet kihozni. Egy bor akkor válik naggyá, ha egyszer az a fajta békesség állapota jelenik meg rajta, amit, mi emberek – harmóniának hívunk.
Ennél nagyszerűbb állapot nincs a bor életében.
A bor semmihez nem hasonlítható, isteni csoda, ami az élővilág és az egész emberiség diadala. Ha valaki igazán közel akar kerülni a borhoz, akkor ne feszengjen, ne akarjon görcsösen megfelelni annak, hogy erről a borról beszélnem kell, vagy hogy őt meg kell értenem. Sokkal inkább arra kell koncentráljon, hogy íme, itt van egy isteni csoda, és én ember, találkozom veled, BOR. Ebben a pillanatban megnyílik és árulkodik nagyságáról. Ezért érthető meg leginkább a bor akkor, ha egy egymást szerető emberpár nyugalomban kezébe vesz két szép poharat, gyertyagyújtás után kicsi bort tölt a pohárba, és ez a két szerető lény koccint egymással, és kezd beszélgetni. Nem a borról, hanem egymással. Ha valaki ennek a szeretet parancsnak engedelmeskedik, akkor megtapasztalhatja a bor nagyságát, és dicsőségét. A bor kapcsán eszébe jut az embernek az a fontos gondolat, amit nekem egy nagyon idős szőlősgazda mondott el.  A tudás megszerzése hosszú és nehéz út. Van olyan ember, akinek a tudásszintjét egy kis körrel lehet lerajzolni egy papírlapra. Ez az ember mindig azt hiszi, hogy milyen okos, hiszen egy nem nagy, nemtudás felület veszi körül az ő tudását. Ezért aztán fennen hirdeti az ő nagyszerűségét, és okosságát. (Ezektől az emberektől tartózkodjunk.)
Van olyan ember a földön, akinek a tudását hatalmas körrel lehet lerajzolni arra a papírlapra. Az ő tudásszintjét jóval nagyobb nemtudás felszín veszi körül, ezért mindig visszafogott, és állandóan arra gondol, hogy milyen sok ismeretlen van, amit még ő nem tud, nem ismer. Rádöbbenhet az ember, hogyha minél többet tanul, annál inkább látni fogja, hogy mi mindent még nem tud ebből a világból. Az ilyen fajta gondolkodással viszont mindig előre viszi a világ dolgait. A bor az embert megtanítja alázatra és komoly gondolkodásra. Nagyon fontosnak tartom, hogy Szekszárd különleges, gyönyörű csodavilágát megismertessük embertársainkkal. Hiszem, hogy nem véletlen az, hogy itt költő fejedelmek születtek és éltek. Hiszem, hogy az itteni világ a mai rohanó időkben is sok embert megszólít. Ismételten elindult a borvidékünk komoly fejlődése, egymás után jobbnál jobb borokat tudunk megszülni, és a borszerető embereknek átnyújtani, akik felismerik, hogy a szekszárdi bor nagyon jó, komoly vonzerő. A város fejlődésében, egyre nagyobb hangsúlyt kell kapjon a bor, mert történelmi kisugárzása van, és az itt élő embereknek szilárd tartást, értékrendet kell ebből meríteni.
Nagyszerű lehetne, ha egyszer visszahozhatná a város azt a Budapesten őrzött ─ 1845-ben meglelt ─ nagy és hiteles leletanyagot, azt a szarkofágot, ami az itt élőknek adna egy olyan lelki töltődést, amitől még inkább átéreznék, hogy a borvidéknek nem csak múltja, hanem nagyszerű jövője van.
Kedves barátom, Kis Pál István gondolatait szeretném átadni az olvasó közönségnek.
Alisca
„Őrzi e táj – Pannónia földje a római kor hagyatékát,
hajt venyigét szaporán, oltja a bölcs veterán
tudta Alisca, e hegy leve, mustja, ha mennyei lét ád,
lepheti múlt, s vele por, hírneve lesz ez a bor.”