A rendelôket és a felszerelést célszerű egységes elvek szerint értékesíteni

A háziorvosi rendelôk és felszerelésük magánosításáról, vagyis a praxisprivatizációval kapcsolatos önkormányzati feladatokról tanácskoztak a Megyei Jogú Városok Szövetsége jegyzôi kollégiumának májusi ülésén. A kollégium az egészségügyi alapellátás biztonságával összefüggô kérdések sorát vetette fel, amelyek megválaszolásához az Egészségügyi Minisztérium segítéségét kérte. Megfelelô garanciák nélkül a betegek érdekei sérülhetnek, a helyhatóságok pedig – az alapellátás biztosítása érdekében – erejüket meghaladó erôfeszítésekre kényszerülhetnek.

A helyi önkormányzatokról szóló, 1990. évi LXV. törvény megszabja, hogy az egészségügyi alapellátás a települési önkormányzat kötelezô feladata, amelynek a helyhatóság önállóan vagy társulásos formában is eleget tehet. Az eddigi gyakorlat szerint az orvosok a háziorvosi praxist közalkalmazottként, illetve egyéni vagy társas vállalkozóként folyatták. Az egészségügyi alapellátás része a felnôtt és gyermek háziorvosi szolgálat, a gyermek, illetve a felnôtt fogászat, emellett egyéb egészségügyi szolgáltatások, így az iskolai egészségügyi ellátás, a terhesgondozás, a védônôi hálózat, a munkaidôn kívüli orvosi ügyelet és a labor fenntartása is e körbe sorolható. Az egészségügyi alapellátás működési költségeit – például a bért és járulékait, illetve a vállalkozó orvos költségeit, a dologi kiadásokat és a kisberendezéseket – az Országos Egészségbiztosítási Pénztár finanszírozza, míg a helyhatóságok állják a fejlesztések, felújítások, valamint a nagyobb értékű eszközök beszerzésének terhét. A jelentôsebb értékű egészségügyi gépek és berendezések megvásárlásához – elsôsorban a kórházak, a szakrendelôk és a fogászatok számára – a költségvetés céltámogatás formájában nyújt segítséget. (Igaz, ebben az esztendôben mindössze 49 település egészségügyi intézménye juthat ilyen támogatáshoz.)

Egyszeri bevétel

A 2000. évi II. törvény új helyzetet teremtett: a háziorvosi praxist vagyoni értékű joggá tette, amelyhez a jelenleg gyakorló orvosok térítésmentesen jutnak hozzá. De miután anyagi jellegű jogról van szó, az elidegeníthetô, vagyis adásvétel útján értékesíthetô. A jogszabály ugyanakkor lehetôvé tette, hogy a praxis működtetésének jogával rendelkezô háziorvosok a jelenleg térítésmentesen használt rendelôt megvásárolják. Ennek feltétele, hogy az önkormányzat a létesítményt valóban el kívánja adni, s az orvos rendelkezzék ehhez megfelelô pénzügyi fedezettel. A vásárláshoz szükséges pénz forrása részben a saját erô, részben a Gazdasági Minisztérium kedvezményes kölcsöne lehet, illetve szóba jöhetnek más lehetôségek, például bankhitel.
Miután a praxisprivatizációról törvény született, a jegyzôi kollégium errôl nem kíván állást foglalni, mindazonáltal a megoldás elônyeirôl és hátrányairól szót ejtettek. A privatizáció nyomán – a rendelô értékesítésébôl – az önkormányzat egyszeri bevételhez juthat, s ezzel a továbbiakban átháríthatja a rendelô fejlesztésének és felújításának költségeit, megszűnnek a vagyon kezelésével – például a nyilvántartással, a biztosítással – kapcsolatos költségek. Ugyanakkor a tulajdonosi pozícióba kerülô orvos várhatóan a jó gazda gondosságával kezeli a rendelôt, amelynek állapota javulhat, és ezzel betegeit kedvezôbb körülmények között láthatja el. Kérdéses azonban, garantálható-e, hogy a rendelôt minden esetben kizárólag eredeti céljára hasznosítják. Felvetôdik ugyanis: mi a helyzet, ha az orvos a praxisjogot értékesíti, de a gyakorlásához szükséges ingatlant már nem?

A felelôsség marad

Egy átlagos orvosi rendelô építési költsége mintegy nyolcmillió forint, míg az eszközök beszerzésére a felnôtt háziorvosi praxis gyakorlásához 2,8 millió, gyermekorvosi praxis esetén 2,2 millió, míg a fogászati ellátás biztosításához 6,8 millió forintra van szükség. Jelentôs összegrôl van tehát szó, ezért meg kell találni azokat a jogi garanciákat, amelyek biztosítják, hogy a lakosság semmilyen körülmények között nem marad ellátatlan. A jegyzôi kollégium álláspontja, hogy a privatizáció csak ebben az esetben tekinthetô kölcsönösen – az önkormányzat, az orvosok, és ami a legfontosabb, a betegek számára – elônyös megoldásnak. Ellenkezô esetben a helyhatóságnak számolnia kell azzal, hogy szükség esetén újabb rendelôrôl kell gondoskodnia, ami egy kistelepülésen – az amúgy is szűkös költségvetés miatt – szinte keresztülvihetetlen.
A praxisprivatizáció tehát számos kérdést vet fel, amelyek megválaszolása nélkül nehezen képzelhetô el a háziorvosi ellátás privatizálása. Így a rendelô elidegenítése kapcsán máris felvetôdik: miként értékelhetô, hogy lesznek háziorvosok, aki megvásárolhatják a rendelôt, mások nem, mert az nem az önkormányzat tulajdona, vagy esetleg a törzsvagyon része például iskolában vagy óvodában működik, és azért nem értékesíthetô.

Néhány kérdés

Hasonlóképpen problémát okozhat, ha a rendelô közös tulajdonban található, és a tulajdonostárs nem mond le az elôvételi jogról. Amennyiben az elidegenítésnek nincs akadálya, megfontolandó, hogy az önkormányzat milyen árat állapítson meg: adjon-e kedvezményt egy olyan ingatlanra, amelyet késôbb piaci értéken adhatnak el? Ugyancsak tisztázatlan, hogy a közalkalmazottként foglalkoztatott orvos megvásárolhatja-e a rendelôt. És ha más lesz a praxisjog tulajdonosa és gyakorlója, mint a rendelô tulajdonosa?
Gondok forrása lehet, ha nem megfelelô állapotú rendelôt értékesítenek. Többek között kérdéses, hogy a feltételeknek nyilvánvalóan nem megfelelô helyiség értékesítését követôen kit terhel a felújítási kötelezettség. De az ideiglenes működési engedéllyel rendelkezô rendelô, illetve a helyhatóság felújítási tervében szereplô létesítmény egyáltalán eladható-e? S ha igen, kinek kell gondoskodnia az elôírásoknak minden tekintetben eleget tevô létesítmény kialakításáról? Miként kötelezhetô az orvos, hogy kellô gondossággal tartsa karban, illetve hozza rendbe a birtokába jutott ingatlant? Még ennél is nagyobb bajt okozhat, ha az orvos – például egészségügy alkalmatlanság, vagy más ok miatt – elveszti a praxisjogot; a rendelôt az önkormányzatnak ilyenkor vissza kell szereznie, ám milyen áron? Tovább bonyolítja a helyzetet, ha az orvos a praxist eladja, de a rendelôt nem. Kinek kell biztosítania az ellátáshoz szükséges feltételeket? Ráadásul a rendelôt mint a háziorvos vállalkozó tulajdonát egy elhibázott üzleti tranzakció következményeként – például ha azt hitel fedezeteként jelzálogjoggal terhelik – el lehet veszíteni, s a település ebben az esetben is az orvosi praxis gyakorlásához szükséges feltételek nélkül marad. Bizonyos biztosítékokat a Ptk. szerint ki lehet kötni, de például a visszavásárlási jog az ingatlan-nyilvántartásról szóló törvény alapján csak öt évre jegyeztethetô be.
A gyógyászati eszközök és berendezések értékesítése kapcsán is vannak megválaszolásra váró kérdések. Így az önkormányzat a céltámogatás felhasználásával vásárolt készülékeket tíz évig nem idegenítheti el, ráadásul ezek igen nagy értéket képviselô műszerek, amelyek pótlására késôbb a háziorvos saját erôbôl esetleg képtelen lesz. Egyébként már az eladási ár megállapítása sem egyszerű feladat: a berendezéseket fel kell értékeltetni, de hogyan és kinek a költségére? Nyilvánvaló, hogy a praxis gyakorlásának feltétele a rendelô és a felszerelések együttes birtoklása, ám tisztázatlan, hogy kiköthetô-e: a praxisjogot csak a létesítménnyel és a felszereléssel együtt lehet értékesíteni?

Válaszra várva

A jegyzôi kollégium álláspontja az, hogy a praxisprivatizációt az önkormányzatok megkezdhetik, ám szerencsésebb lenne, ha a magánosítás azonos elvi, jogi és pénzügyi alapon történne. Ezért a kollégium ülésén felvetôdött kérdéseket eljuttatták az Egészségügyi Minisztérium közigazgatási államtitkárának, mert a résztvevôk úgy vélik: a tárca – szükség szerint bevonva az Igazságügyi Minisztérium szakértôit is – segítséget nyújthat a privatizáció minden érdekelt számára kellô biztonságot nyújtó gyakorlati megvalósításához.