A magyar közigazgatás immár hatodik esztendeje tagja az Európai Uniónak, és vele együtt a határok nélküli Európai Közigazgatási Térnek. Bár maga a fogalom felbukkanása akár a Római Szerződésig visszavezethető, máig nem beszélhetünk egységes szemléletről.

Az Európai Unió szupranacionális intézményei és a tagállamok között igazgatási funkciómegosztás működik. A közigazgatási feladatok ellátása tehát együttműködést feltételez a közösségi és a tagállami közigazgatási intézményrendszer részéről. Ez azonban nem egy egyszerűen leírható, alá-fölérendeltségi viszony, az EU nem hoz kötelező erővel bíró normákat a tagállamok közigazgatási rendszerére vonatkozóan, sőt az alapító szerződésben kifejezett utalást is találunk arra, hogy a nemzeti hatáskörbe tartozó közigazgatás tabu az Unió intézményei számára, legalábbis ami a direkt politikaalkotást illeti. De akkor vajon mi mozgatja ezeket a heterogén rendszereket egy közös térséggé alakulás irányába?
A 90-es évek derekától, a rendszerváltó országok tagjelölt státuszával párhuzamosan gyakran csak burkoltan jelentek meg azok a közösségi elvárások, amelyek tagadhatatlanul jelen voltak a közigazgatás demokratikus alapjainak lefektetésénél. Az európai döntéshozók a csatlakozó államokat jellemző eltérő eljárási szemléletmód ellenére adaptálható alapelveket fektettek le, igaz a nemzeti tradíciókat kevésbé vették figyelembe. A közösségi joganyag implementálását, és a magas szintű végrehajtást elősegítő intézkedésnek a közigazgatási struktúrák közeledését is szolgálnia kellett, ha nem is ezen volt a hangsúly.
A folyamat akadozva haladt, egy hosszabb passzív periódus után a belső piaci szolgáltatásokról szóló 2006/123/EK irányelv tartalmazott elsőként olyan pontosan körülírható szabályozási követelményeket, amely a vállalkozásokat érintő engedélyezési eljárásoknak az egyszerűsítését törekszik megvalósítani. Irányelvről lévén szó, az eszközök megválasztását tagállami kompetenciában hagyta, de kiszűrhetünk belőle egészen konkrét elvárásokat. Az egyablakos ügyintézési pontok létrehozásával például az engedélyek kiadási ideje radikálisan lecsökkenhet, emellett elterjedhet tagállamok szerte az ezzel járó rugalmas hozzáállás. Az ésszerű határidők megszabását, az indokolatlan eljárási költségek és az alaki követelmények megfelelő szintre csökkentését szintén rögzíti az irányelv. Ha az európaizálódásról van szó, különösen az adminisztratív térség esetében, gyakran felbukkannak hangzatos, de sajnos meglehetősen homályos értékkategóriák. Rendkívül fontos, hogy a tagállam megbízhatóan, az eredeti célok szerint hajtsa végre a döntéseket, és az ügyintézés is a megfelelő keretek között történjen, azonban világosabbá kell tenni, hogy pontosan milyen minőségi feltételeknek kell eleget tennie az intézményeknek. Ezért szükség van a további kölcsönös együttműködésre az EU és a kormányzat között, de a területi és helyi önkormányzatok közvetlen érdekérvényesítése is nélkülözhetetlen. Remélhetőleg a Régiók Bizottsága a döntés-előkészítésben lassan képes lesz betölteni a szubnacionális képviselet fórumának funkcióját. A minőségirányítási rendszerek (ISO 9001) és kiválóság modellek (CAF) is ezeket a célokat szolgálják, azonban évtizedes tapasztalat igazolja, hogy az informális egyeztetések nélkül csupán ezekre a „technikai” megoldásokra nem alapozható a hatékony és olcsó közigazgatás víziója.
Az Európai Bizottság a „jó kormányzás” módszereinek népszerűsítésével próbálja a hatékonyságot növelni mind az EU, mind a tagállamok intézményeiben. Ezalatt elsősorban a közigazgatási menedzsment sokat ígérő eszközeit kell érteni, amelyeket az utóbbi években egyre több kritika ért. Kétségkívül nem történt meg a remélt szemléletváltás, ennek oka azonban álláspontom szerint épp a befogadó készség hiányából fakadt.
Az európaizálódás megállíthatatlan jelenség, és a 2009. december 1-jén hatályba lépett Lisszaboni Szerződés várhatóan tovább mélyíti a szövetség gyökereit. Az új alapdokumentum egyértelműen a szupranacionális intézményhálózat integráltabb cselekvőképességét teszi lehetővé, ami tovább erősítheti az egységes Unió képét. A magyar közigazgatás sem vonhatja ki magát a modernizációs hatások alól. A közös szándék nem az idejétmúlt „kicsi állam” koncepciójában keresendő, hanem az európai mércével mérve is színvonalas, szolgáltató igazgatási keretek megjelölésében. Ha a kihívásokra mint lehetőségekre tekintünk, abban az esetben a jövőben fokozatosan növekvő, és valljuk be egyre globalizálódó fogyasztói igényekre is adekvát válasz adható. Az sem zárható ki, hogy az oktatáspolitikához hasonlóan a közszférában is meghonosodnak az eurorégiók jól működő modelljeihez hasonló kezdeményezések, amelyekhez az e-közigazgatás biztosíthatja a technikai hátteret.