Lukácsháza körjegyzőjeként öt településre terjed ki illetékességem. Közülük Nemescsó 314 körüli, Kőszegpaty 220, Pusztacsó 158, Lukácsháza1115, Gyöngyösfalu 1106 lakosságszámú és nagyon sok tekintetben eltérő adottságú. A három kicsi és a két nagy sorsa teljesen összeforrott, de a közös tanácsi lét már 1973 óta összekötötte az öt települést.

Minden településnek önálló arca van, de sok közös szál – mindenek előtt a társulás (ÁMK, Körjegyzőség, egészségügy, stb.) – köti őket egymáshoz, melyet még barátságok, a közös érdekek és az egymásmellettiség egymásrautaltsága egészítenek ki. Az elmúlt évek egy új problémának a kialakulását hozták. Községi léptékben igen nagy különbség alakult ki az öt önkormányzat jövedelmi viszonyai között, főként az iparűzési adóbevétel eredményeként.
Különösen akkor érdekes ez a probléma, ha tudjuk, hogy Lukácsháza és Gyöngyösfalu teljesen egybeépült, csak egy határárok választja el őket egymástól. (Nem véletlen, hogy voltak pártolói a két település egyesülésének Gyöngyöslukács néven.) Míg Lukácsháza iparűzési adóbevétele 90-100 millió Ft évente, addig Gyöngyösfalu 20 milliós iparűzési adóbevétele a válság hatására 10 millió alá csökkent. Felmerül a kérdés, mi az oka? Elég jó időben, jó helyen lenni? Nem, bár nyilván kell hozzá az is, kellenek hozzá kapcsolatok, jó településmarketing, környezeti, területi adottságok és nagyon sok munka.
Lukácsháza meghatározó befektetői elmondták, hogy a több ugyancsak jó feltételeket ajánló önkormányzat közül azért választottak minket, mert a környezeti, infrastrukturális adottságokon túl kiszámíthatóak, pontosak és minden tekintetben korrektek voltunk, amit kimondtunk, az később is úgy volt.
Melyek az így kialakult jövedelempozíciónak a következményei? Az egyik településen küszködnek a járható járdákért, keményen takarékoskodnak minden előrelépésért. Az elválasztó árkon túl kilátó épül, a szakrális emlékek megőrzéséért eredeti formában újraépítik a településrészek haranglábait, utat aszfaltoznak, marad pénz a hegyi utak karbantartására is. Ezen a településen van lehetőség főállású polgármesterre, aki pályázatot ír, településmarketinget szervez, menedzseli a települést, azaz egy újabb potenciális előnyt hordoz.
A szerényebb helyzetű község lakója pedig irigykedve néz az árok túloldalára. Netán megkérdőjelezi saját vezetőinek képességét. Akik pedig igyekeznek megtenni mindent szeretett településükért, ugyanaz a kiszolgáló hivatali apparátus áll mögöttük, csak hát nem voltak jó időben, jó helyen.
Az anyagi helyzetben meglévő különbségek kihatnak az intézményfenntartásra is. Gondoljunk arra, hogy a közös tulajdonú intézmények felújítását, fejlesztését a leglaposabb pénztárcához kell igazítani. Az egyébként jó színvonalú oktatás-, egészségügyi ellátás minősége további javításának is a rosszabb helyzetben lévők a gátjai. Pályázzunk! Igen ám, de az önrészt mindenki tudja vállalni? (Az utófinanszírozás örömeiről nem is beszélve!)
Feloldhatók-e ezek a problémák? A válasz nem! Csak tolerálhatók egymás között. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a helyzet egyúttal késztetést is jelent! Késztetést arra, hogy én is jobb jövedelempozícióba kerüljek, ösztönözzem, segítsem a vállalkozások alapítását, letelepedését. Tudjuk, hogy sokszor hiába minden tett, akarat az eredmény elmarad. Megjegyzem a kistelepülések, akik megélték a szerepnélküliség bélyegét is egykor, sokkal jobban elfogadják korlátaikat és örülnek minden részsikernek.
A mi helyzetünk nem egyedülálló az országban vannak ennél még nagyobb különbségek is, ennek ellenére azt sem tartanám jó válasznak, ha az iparűzési adó újraelosztáshoz központosításra kerülne. Ez a törekvőket fogná vissza és a kevésbé jó lehetőségekkel bírókat késztetné belenyugvásra, vagy kényelmi pozícióban lévőket biztatná arra, hogy nem kell erőlködni, megoldják mások a gondjaikat!
Irigyeljük-e tehát Lukácsházát? Erre is nem a válasz. Egyrészt, mert a marsall-bot mindenkinek a zsebében van, másrészt a több pénzzel jól élni is óriási felelősség.