Merjünk nevetni … a látszaton 2006/6
Révész György
Heltai Jenő:
Naftalin
(Játékszín)
Színház értő tudós barátunk mondta: a színpadon csak két dolgot szabad ábrázolni: szerelmet és verekedést. Mi ezt most tovább szűkítjük: csak szerelmet, hiszen verekedni másért, mint szerelemért, bolondság. Heltai pedig a szerelemnek volt igazi tudósa. A szerelemnek és a szerelem elmúlásának. A kitörésekor mindent elsöprő szerelemnek, és az elmúlásakor oly nevetséges szerelmi csalásoknak.
Miért csak a picike színpadok mernek bohózatokat előszedni a könyvespolcok hátsó sorából? Mert egy vígjátékot jól színpadra vinni hatalmas munka? Minden színtelen színészinterjúban elhangzik, hogy vígjátékot jól összerakni sokkal nehezebb, mint egy drámát. És valóban, a tragédiában, ahol a szerelem soha nem lehet beteljesült, a néző, miután megtapsolta a feltámadt és saját nagyszerűségüktől meghatódott holtakat, katarzissal a lelkében elballag vacsorálni. Esetleg elgondolkodik egy-egy mondaton. De egy vígjátékban a jókedvet, ami manapság már egyre kevesebb, folyamatosan fenn kell tartani. Ott minden mondatnak „ülni kell”, hogy a széksorok között minden másodpercben magunkra ismerhessünk.
És merjünk nevetni.
… a férj az az ember, aki mindig rosszkor jön.
Kik Heltai szereplői? Egy asszony, ki éppen úgy csalja hites urát, mint mamája, egy férj, ki éppen úgy csalja feleségét, mint apósa, és persze mindazok, akikkel ez a jómódú család tagjai csalják egymást.
Érdekesek ezek a figurák? Nem különösebben.
Vagy talán mégis. De mitől lennének azok?
Kik Heltai szereplői? Pesti kispolgárok. Nagyon kis polgárok. Nem szegény emberek, de nem is gazdagok. Nem buták, de nem is tudósok. Nem tehetségtelenek, de nem is művészek. Semmiben nem tűnnek ki társaik közül, mert semmiben nem akarnak, semmiben nem mernek kitűnni. Legfőbb céljuk, hogy olyanok legyenek, mint a többi. Léteznek ma még ilyenek? Léteznek ma még emberek, akiknek ugyan nem kell naponta attól rettegniük, hogy lesz-e holnap mit enniük, lesz-e holnap hol aludniuk, akik minden nyáron el tudnak utazni a tengerhez, télen síelni, talán még szép, panorámás balatoni villácskájuk is van, de soha nem lehetnek megelégedve helyzetükkel, hiszen a szomszéd lakása, autója, TV-je pár centivel nagyobb. Bizony, hogy léteznek!
Ön megbecstelenítette a családi szekrényt.
Érdekes ami színpadon történik? Nem különösebben.
Vagy talán mégis. De mitől lenne az?
Miért futkorásznak ezek az emberek ott fenn a színpadon? Hajtja-e őket valami, van-e életüknek bármiféle mozgatóereje, látható-e bármiféle cél, bármiféle gondolat? Hiszen „mindenük megvan”! Van mit enniük, van hol aludjanak, van férjük, feleségük, szeretőjük, sőt még pénzük, foglalkozásuk is van. Akkor mi a cél? Akarnak-e bármit is elérni az életben?
Igen, egyetlen egyet: a látszat megőrzését. A jóság látszatának, a tisztesség látszatának, a hűség látszatának, a fontosság látszatának a megőrzését. Mert hőseink nem okosak, de okosnak látszanak, nem gazdagok, de gazdagnak látszanak. De boldognak, minden igyekeztük ellenére nem látszanak.
Mi lehet a céljuk ezeknek az embereknek? A lebukás elkerülése. Egy nap, egy perc megúszása, amikor nem derül ki a csalás, a félrelépés, a hazugság. Még egy végtelen hosszú, unalmas nap megúszása, amikor nem derül ki, hogy a házasság csak látszat, a pozíció csak látszat. Minden csak látszat. A házasságban nincs öröm, a pozícióhoz nincs pénz.
És ma? Vajon ma nem mutatunk-e többet, mint ami anyagi és szellemi erőnkből telik? Nem vállalunk-e ma is erőnkön felül pozíciót, nem megyünk-e ma is erőnkön felül nyaralni, síelni, búvárkodni? Léteznek-e ma még délutáni kedvesek? Nem is kell válaszolni. Csak ma a délutáni színésznők szerepét más lányok játszák. A bőkezű gavallérok ugyanolyan öregek és unalmasak.
Aki sötétben fél tőlünk, azt úgysem érdemes itt tartani.
De Heltai nem lenne Heltai, ha nem mutatna ellenpontot. És ez az ellenpont nála mindig ugyanaz. Csak a két „könnyűvérű” leány meri felvállalni, hogy az, ami: mindent odaadó szerető. Éppen azok fütyülnek a látszatra, akiknek a polgári felfogás szerint a legjobban kellene ügyelniük rá. A darab és a rendezés nagy érdeme, hogy soha meg nem tudjuk, e lányok pénzért, előnyért, vagy csak merő szórakozásból kedvesek-e?
Miért lehet megnézni ma ezt a darabot? Miért lehet megnézni egy nyári vígjátékot télen? Mert rólunk szól. Mert arról a világról szól, nagyon egyszerűen, nagyon jól érthetően, amiben élünk. Ami alig változott. Mások a ruhák, mások a szokások, de az emberek nem változtak.
Miért akarjuk ma is megőrizni a látszatot? Miért nem merjük megmutatni a valóságot? Miért nem merjük kimondani, amit gondolunk? Miért nem merjük kimutatni, amit érzünk? Hogy ne derüljön ki: gyenge vagyok. Gyenge vagyok küzdeni, áldozatot hozni – gyenge vagyok igazán szerelmesnek lenni. Ezért aztán ma is addig vigyázunk a látszatra, amíg már azt sem tudjuk: férfiak vagyunk-e vagy nők.
Lehetetlen? Aki most azt gondolja: „na, ez túlzás, na, azért ezt az egyet azért még csak tudom”, az menjen el, és nézze meg a darabot! Heltainak sikerül a darab végére úgy összekavarni egyszerűcske szereplőit, hogy már semmiben sem lehetnek biztosak. Addig-addig építették a látszatot, amíg kénytelenek már ők maguk is hinni neki. És ez a régi szerző zsenialitása.
„Semmi kis darab…”. Talán az. Amikor Heltai írta, 37 éves volt. Akkoriban minden egyes évben, rendre júniusra, írt egy „nyári vígjátékot”. Vélhetően meg akart élni valamiből. De a színházból kifelé sétálva a sok szépet és sok rosszat megélt szerző világhírű kor- és esetenként szobatársának, Molnár Ferencnek egyik mondata is eszünkbe juthat:
„…az, amit maga az egész emberiségnek nevez, az … szégyellje magát.”
Érdemes megnézni ezt a „semmi kis darabot”! És érdemes nevetni. Magunkon. Még akkor is, ha nem feltétlenül értünk mindenben egyet a két pesti író úrral.
Kategória
Könyvajánló
A Magyarország helyi önkormányzatairól szóló törvény magyarázata
Negyedik, hatályosított kiadás
(2023. őszi kiadás)
Ára: 12000 Ft