Egyszerűen azért, mert ha a pókháló egyik oldalánál vagy végénél meghúzunk (elmozdítunk, netán kivágunk) valamit, mindig látnunk és tudnunk (vagy legalábbis sejtenünk) kell azt, hogy máshol mi lesz ennek a hatása. Egyetlen lépés sincs ugyanis következmények nélkül. Minden, ami ebben a tartományban történik, sajátos interakció. Aki ezt nem tudja, vagy nem akarja látni, az mindenképp bánjék csínján a víziókkal és a világmegváltó ötletekkel. Ennek hiányában a dolog a legnagyobb elszántság ellenére sem lesz fenntartható vagy még inkább működőképes. A kérdések kérdése persze itt is mindig az egymásra épültség, a koherens rendszerszerűség. Egy-szóval a ciklusokon (cserélődő vezetőkön) átívelő fenntartható reformok megvalósítása. S, hogy mindez miért nem sikerült – ciklusoktól függetlenül – eddig? Talán azért, mert a legalapvetőbb kérdésekben ez idáig sem sikerült – a legérintettebbek (állam-személyi állomány – civil társadalom) között – szakmai-társadalmi közmegegyezést kialakítani.

Talán azért sem, mert a köztisztviselők – kevés kivételtől eltekintve – nem azt érezhették, hogy alanyai a változásoknak, hanem sokkal inkább azt, hogy elszenvedői. Talán azért, mert nem követtük azon államok tapasztalatait, amelyek sikeresek ezen a területen. Mit tudnak ők, amit mi nem? S mi a titok, van-e titok egyáltalán?

A nemzetközi tapasztalatok – mindenütt a világon – azt mutatják, hogy nincsenek titkok, csak világos programok, komoly koncipiáló fázissal és persze kőkemény munka van. Ezekhez mindig kellő elszántság és elkötelezettség szükséges, mivel az állami működés átalakítása, finomhangolása mindenütt a világon érzékeny műfaj. Ez tértől és időtől, valamint domborzattól függetlenül mindenhol a kis lépések és a nagy türelem világa. Itt mindig előbb mérünk, aztán vágunk.

Ezek után lássuk csak, vegyük is sorra: melyek lehetnek egy sikeres közszolgálati-közigazgatási (bármilyen helyi szervezeti) reform legfontosabb szervesen egymásra épülő-lépései?

• mindig az állami (szervezeti) funkciókból kell kiindulni, mivel ez (csakis ez lehet) az ún. kályha;
• a fentiekhez mindig kapcsolni kell az állam (szervezet) által ellátandó éppen és mindig szükséges feladat- és hatásköröket. Ezeket viszont szinte rizsszemszerűen, tételesen át kell rostálni, felül kell vizsgálni. No és persze folyamatosan aktualizálni. Ez szinte a legnehezebb és a legidőigényesebb, de ez nem úszható meg. (Vigyázat, ez nem a tanácsadócégek pályája és világa! Sokkal inkább a közigazgatási jogalkalmazási íróasztalok fáradtságos és szörnyen idő- és munkaigényes gyakorlati terepe, illetve nézőpontja.);
• ha ezen túljutottunk, mindig ehhez kell igazítanunk a közigazgatás szervezeti rendszerét. Ha már látunk a pályán, akkor jöhet csak az egyes szinteken helyet foglaló (államigazgatási-önkormányzati) alrendszerek közötti munka- és feladatmegosztás;
• ha kész vagyunk a szervezettel, akkor következhet azok racionális működésének kialakítása. No és persze folyamatos finomhangolása. És soha nem szabad a profiloknak keverednie. Ennek során egyáltalán nem hátrány, ha beleülünk az ügyfél (közigazgatási közönség, adófizetők, vállalkozók) székébe és – ahol ez lehetséges – ebből a perspektívából szabályozunk;
• ha mindezeken túl jutottunk, akkor a fenti szervezeti rendszerhez lehet és kell kiválasztani, valamint hozzárendelni a szükséges és szakmailag felkészült személyi állományt.

Vagyis nincs titok. Ma mindenütt a világon helyzet van, lépéskényszer van. Naponta új kihívások érik a közigazgatást, amelyet nem lehet kezelni a hagyományos módszerekkel. Elengedhetetlen a komplexitás. CSAK AZ LEHET EREDMÉNYES ÉS SIKERES, AKI GLOBÁLISAN GONDOLKODIK AKKOR IS, AMIKOR LOKÁLISAN KELL CSELEKEDNIE. A kormányosoknak kormányozni, irányokat meghatározni és kellő időben – jó ütemérzékkel és a legjobb formaidőzítésben – dönteni kell. Az evezősöknek pedig evezni, mert ahhoz ők értenek. S ne akarjuk megmondani azt, hogy az evezősök miként evezzenek. A kormányos az irány kijelölésében és meghatározásában legyen határozott és kreatív. A további részletekkel már nem szabad foglalkoznia. Egyik sincs a másik nélkül. Nagyon fontos a sorrendiség. Nem lehet és nem szabad kapkodni. Ha egyébként a köztisztviselők azt érzik, hogy nem csupán el kell szenvedniük mindazt, ami történik, hanem bevonásra is kerülnek a történésekbe, akkor van esély a sikerre. Ilyenkor felszabadul minden olyan szellemi energia, amely eredményesebbé, fenntarthatóvá teszi a – komplex, de akár a legkisebb szervezeti – változásokat is. Mindehhez szerencsére nem kell (mindig) pénz, csak egy kis szív és figyelem.

S mindez azért rendkívül fontos, mivel a közigazgatás a közönségért, az emberekért, a közösségekért van. Az élet minden területén egyre igazabb az a tétel, hogy: ha mindig ugyanazt tesszük, amit mindig is tettünk, akkor mindig ugyanazt kapjuk, amit mindig is kaptunk. A minőségi közigazgatás, valamint a közigazgatás minősége ma már csak akkor fenntartható, ha változunk, változtatunk, s megújulunk.

Sokan a közigazgatást egyébként – nem mindig alaptalanul – a reformok, s a változások kerékkötőjének tartják. Ebből fakadóan nem véletlenül, igen találóan a közigazgatás monstrumszerű rendszerét egy nagy szürke elefánthoz hasonlítják.

Publicnak, vagyis a Közig-Elefánt legfontosabb személyiségjegyeit az alábbiakban összegezhetjük:

• az állandóságban, a változatlanságban érdekelt, s nem szereti, ha abból kimozdítják, illetve ha akár csak ki is zökkentik;
• nem szeret gyorsan irányt váltani, s a saját maga által megszokott kerékvágásból (csapásból) nem szívesen mozdul ki, s nem (avagy csak nagyon nehezen) hagyja eltéríteni magát;
• enyhén szólva nem a reformok elkötelezettje, s kedvenc slágere (Szenes Ivánnal mondva:) „… nekem jó, ahogy van.”

Éppen ezért teljesen indokoltan merül fel a kérdés, hogy tényleg ilyen a közigazgatás személyi állománya, s ennyire makacsul ellenálló az előrelépésekkel, változásokkal szemben?

Valóban vannak ilyen attitűdjei, de génjeinél fogva az apparátusok nem általában, s nem mindig reformellenesek. A személyi állomány tagjai valóban változásellenesek akkor, ha nem látják a változás célját és értelmét, s nem érzik a bizalmat, illetve stabilitást. Ilyenkor már a rendszer passzivitása is önmagában blokkoló. Ez az apparátusi erő mutatkozik meg például akkor, amikor ösztönszerűen képes elszabotálni bármilyen erre vonatkozó döntést, akár kormányhatározatot. Éppen ez történt az utóbbi években, s nem véletlen az, hogy hazánk azon államok körébe tartozik, amelyek kormányai a legtöbb végre nem hajtott közigazgatás reformjára vonatkozó határozatot alkották. S, hogy hol és miként siklott ki a reformok vonata? Elég volt ehhez az a passzív rezisztencia és az ún. látens „buzgósági sztrájk”. Ennek keretében semmi más nem történt, csak a „zongoracipelők” betartották az írott és persze az íratlan szabályokat. S azokat mindig lehet kreatívan, szelektíven is értelmezni, illetve alkalmazni. Akár azon a bizonyos repülőtéren, abban a sokak által emlegetett buzgósági sztrájkban, ahol mindenki betart és betartott minden szabályt. Ettől peresze le is állt a rendszer!

Konklúzió helyett néhány oldott (kölcsönzött) záró gondolat:

Figyeljünk a Nagy Szürke Elefántra!

Fenntarthatósági 1 x 1:

1. Ha sokat veszítesz valaminek az elromlásával, légy résen.
2. Ha nem veszítesz semmit a változással, ne tégy semmit.
3. Ha sokat nyerhetsz a változással, ne tégy semmit.
4. Ha mindegy, akkor mindegy.

Félrevezető Murphy elvek a gyakorlatban.)

Ja és a + 1: Aki sikert akar, annak a hozzá vezető utat is akarni kell!

Ha ezt nem vesszük komolyan, így járunk (vagy járhatunk)!