„De magyar vagyok, s a magyar lóra termett,
Magyarnak teremt az isten lovat, nyerget.”

Lehet, hogy éppen 25 éve történt. De inkább csak 23, vagy 24, ezt a régi műsorújságból könnyedén ki lehetne deríteni. Nekünk a Fiumei („Mező Imre”) út felől volt érdemes megközelíteni az Erkel Színházat, de október 23. volt, és a Köztársaság téri pártház előtti utcarész mindkét oldalról szigorúan le volt zárva. Akkoriban már hosszú haj nélkül, nyakkendőben, szabad volt kicsit szemtelenkedni az erősen unatkozó rendőrnővel, aki láthatóan el is hitte, hogy az épület előtt átgurulni készülő szakadt Dácia nem fogja azt felrobbantani, a kocsiban hátul ülő hét év körüli kislánnyal. De amikor munkásőrök vettek körül minket éles fegyverrel, és biztosítottak arról, hogy itt ma a legszigorúbban tilos mindenféle áthaladás, mégis jobbnak látszott gyáván megfordulni, és megkerülni az egész teret, hogy a pár méterrel odébb lévő parkolóba juthassunk. Így aztán erősen felpaprikázva, sokszorosan lúdbőrzött az ember háta, amikor benn, a színházban, a fél színpad előrejött őszintén fortisszimó énekelni egy-egy verssort az amúgy teljesen ártatlan daljátékból.
„Mindenünk e zászló, sosem hagyjuk el, A legszebb leányzó bokrétázza fel.”
A zászló akkor is nagy volt, most, 25 év után, hatalmas. És háromszínű. Nem vörös, nem sávos: háromszínű. Mára akkorára nőtt, hogy az már jól láthatóan erős túlzás. De az egész első felvonást betöltő zászlónál is feltűnőbb a „semmi kis” darabból immáron tapinthatóan kidomborodó szerelmi bonyodalom. Petőfinél Jancsi és Iluska szerelmét látszólag csak anyagi okok akadályozták, Kacsóh játékában már megjelent Bagó, aki remény nélkül szerelmes Iluskába. „Nem bánom, nem bánom, csak szívből sajnálom, Hogy az én édesem más karján találom.” Bagó dala az egyik legismertebb motívuma ennek a feldolgozásnak, de Bagó ma nincs egyedül nagy bánatával. Iluska nehéz sorsa tisztán érthetővé válik, amint látjuk az első szereposztásban Iluskánál feszesebb alakú mostohát, ki szintúgy Jancsira ácsingózik. Szokatlan? Nem lenne körünkben olyan második feleség, aki alig idősebb nevelt lányánál, és annak kedvesére hajt? „… kend sem volt jobb a deákné vásznánál.” Legalább tudjuk, hányadán állunk.
„Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa. Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa.”
Vissza is adja. Csakhogy Alföldi rendezése itt hatalmas ívben kerüli el a giccset. A nézők, és a hajléktalan, éhező Jancsi legnagyobb megdöbbenésére a feléledt, és tündérkiránynőhöz méltóan keményített hófehérbe öltözött Iluska tündérkéi a dübörgő földalatti vasút birodalmának lengén öltözött hölgyei. Iluska életviteléről ugyan szerencsére nem tudunk meg semmit, de még így is teljesen érthető, hogy az ártatlan Bagó fejvesztve vágyik vissza falujába, és még a könnyen kapható kerek popsik sem tudják Jancsit marasztalni művészetükkel. Innen már nincsen lejjebb. Pedig hogyan is mondta Petőfi? „És amely világot álmaikban látnak, Tündérország még csak árnya e világnak. Ha a földi ember először lyányt ölel, Ennek az álomnak gyönyöre tölti el.” No, igen, erről van itten most is pontosan szó. A lyány öléről.
„Az én nevem, az én nevem Kukorica, Kukorica János.”
Petőfi, és Kacsóh János vitéze között mégis a legnagyobb különbség a befejezés. Petőfi az, aki „happy end”-del zár, hiszen nála „A tündérnemzetség gyönyörű körében S kedves Iluskája szerető ölében Mai napig János vitéz őkegyelme Szép Tündérországnak boldog fejedelme.” Kacsóh megoldásában a darab legvégén, már az Erkelben is kétségessé vált egy pillanatra, hogy vajon Iluska követi-e a tündérországot elhagyó, és oda soha vissza nem térő Jancsiját. Akkor is csak az állóképpé kimerevedett tablón vált feltételezhetővé, hogy a hatalmas székely kapu körül játszadozó, és Jancsihoz hasonlóan báránykucsmás kölykök, alighanem közös gyerekeik. Ma, amikor a csodálatos színpadgépezet segítségével az egész ketrec-tündérország gombnyomásra elszáll, Iluska egyértelműen marad a vaskemény lányok társaságában. Jancsi és Bagó két régmúltból itt ragadt magányos alakként, csak a városligeti Mezőgazdasági Múzeum tárlójára emlékeztető diorámában tűnik fel ismét, a nagy magyar Alföld búzatáblájának egy picike darabján. A fokozottan védett túzok mellett lehetne a helye, közvetlenül a már kipusztult reznek mellett.

„Hogy a magyar dicsőségnek nincsen elmúlása.”

A valóban csak 13 év felettieknek, de azoknak igencsak ajánlható előadás méltó arra, hogy a Nemzet Színházában adják elő. De méltó lenne arra is, hogy az ország első számú, de akusztikailag katasztrofálisan megvalósított betonszerkezetében ne kelljen az igazán nemes művészetet produkáló színészeknek minden egyes esetben a zenekari árok szélén egyensúlyozni, ha azt szeretnék, hogy mikroport nélkül is eljusson a nézőkhöz hangjuk egy töredéke. Az estélyi ruhába öltözött nézők pedig, amikor sok száz méter sétálnak, futnak, vagy tűsarkon tipegnek a minden szabadon hagyott pici résbe becsepegő jéghideg januári esőben buszhoz, villamoshoz, vagy autójukhoz, elgondolkodhatnak azon, 25 év után miképpen juthattunk el oda, hogy tündérország nekünk a metró mocskos aluljárója lett?

http://www.mezogazdasagimuzeum.hu/: A diorámák birodalma
http://www.cittaslow.org.uk/ „A lassú város” koncepció. Bagónak tetszene!
http://www.kronika.ro/: Hol tart ma Románia? (magyar nyelvű oldal)
http://77filmajandek.nava.hu/: Mindig új, ingyenesen nézhető, nagy magyar film!