Egymásra találásuknak a lejárófélben lévő útlevélen kívül nem volt akadálya, de a Mester – mivel életének azt a részét, mely túlnyomónak mondható, mégiscsak bizonyos népi demokráciában töltötte – komolyan aggódott. Az utazásig három hét ha hátra volt: kizárt dolog, hogy ennyi idő alatt érvényes okmányhoz jusson.

És különben is! Mi lesz, ha rosszul tölti ki az útlevélkérő lapot, mi lesz, ha nem ügyfélfogadási időben látogat a kerületi rendőrkapitányságra, mi lesz, ha már nem hasonlít eléggé a fényképére, viszont annál jobban emlékeztet az immár ugyan ártalmatlanított viszkisre – lévén annak is bajsza, meg neki se –, valamint mi lesz, ha kiderül, hogy megboldogult édesanyja két alkalommal is igazolatlanul maradt távol a lakógyűlésről 1964 telén… Ahogy teltek-múltak a napok, a Mester, aki szakmájának nemzetközi tekintélye volt, egyre pontosabban érezte: Párizst sajnos nem látja többé (milyen kár! gondolta szomorúan, lévén egyik kedvenc városa, ahol ráadásul sok régi barátja lakott), de ha egyszer lejár az útlevele – nincs mit tenni. Aztán a Mesternek mentő ötlete támadt. Elhatározta, hogy felhívja az ENSZ plenáris ülésének ügyeletes diplomatáját, járna el az érdekében – a hatékonyság kedvéért Brüsszelben, Bécsben és New Yorkban egyszerre –, hogy a nemzetközi engedetlenségi mozgalmak néma tüntetéssel, éhségsztrájkokkal és utcai barikádok emelésével segítsék a magyar hatóságoktól kicsikarni új útlevelét. Az elkövetkező napokban a Mester türelmetlenül pásztázta a tévécsatornákat és a világhálót: hallatja-e hangját érette a köz – de csalódnia kellett. Néma közöny fogadta segélykérő sikolyát, mindössze egy internetfüggő lappföldi (paranoiára szakosodott) pszichiáter küldte el fogadóórájának időpontját, semmi több. De a Mester nem adta fel. Megszokta már negyvennégy, illetve ötvenhat óta, hogy ezekre nem lehet számítani, így aztán a régi, jól bevált stratégiákhoz folyamodott. Homályosan derengett emlékezetében, ki is lehet kenyéradó intézményének úgynevezett „belügyi összekötője”, akihez bajba jutás (ejtsd: gyorshajtás, ittas vezetés stb.) esetén a kollégák bizton fordulhatnak, s lévén a Mester absztinens, valamint megátalkodott gyalogos, bízvást reménykedhetett segítő közreműködésében. Szerencsére az élemedett korú kolléga gyorsan átlátta a helyzetet. Elnéző mosollyal ajkán egy bizonyos címet súgott a Mester fülébe, majd hozzátette: Holnap délelőtt tízkor légy ott. Aznap éjjel a Mestert elkerülte az álom. Ki lesz ott és mi lesz ott? Mi lesz, ha az épületnek csak bejárata van, kifelé még élő ember nem jött? Mi lesz, ha rosszul töltötte ki? Ha nem hasonlít, vagy ha nagyon is? És így tovább, a megszokott sorrendben az elbliccelt lakógyűlésig bezárólag. De reggelre kelve már ádáz gyűlöletté mérgesedett a félelem. Elhatározta: nem adja könnyen magát. Igenis megmutatja! Vele, az államigazgatás kiszolgáltatott mártírjával többé ugyan nem packázik a hivatal! Egészséges dühe az egekig hágott, amint belépett a megadott cím kapuján. Gyanakodva ült le, mikor hellyel kínálták, s hosszasan nem nézett rá a kedvesen mosolygó, elegáns és szolgálatkész ifjú hölgyre. A „Mikor szeretne utazni?” kérdés volt az utolsó reménysége… Jövő héten! – hazudta, s érezte: vesztett. „Bár az ügyintézés általában harminc nap, természetesen sürgős esetekben méltányosságból gyorsítjuk az eljárást. Az útlevele pár napon belül a postaládájában lesz” – érkezett a lehangoló válasz. És úgy lett. A Mesterhez napokig nem lehetett szólni. Hiszen mindig ezt utálta legjobban ebben az országban! Ezt a kiszámíthatatlanságot…