Miután már van hazánkban iskolarendszerű kodifikátor-képzés, feltétlenül indokoltnak tartanám annak tantervébe felvenni a közérdekű munkával kapcsolatos törvényi szabályozás elemzését és oktatását a hallgatóknak – negatív példaként.

A címbéli, jelenlegi jogintézményt a korábbi, még a hatvanas évekből datálódó szabálysértési törvényt „leváltó” és 2000. január 1. napjától hatályos „új” törvény vezette be, amely jogintézmény nem keverendő össze az alapvetően a munkanélküliség kezelésre szolgáló, szociális tartalommal létrehozott közcélú, közhasznú stb. munkával. A szabálysértési hatóságok által kiszabott pénzbírság közérdekű munkára történő átváltásának akkor van helye, ha közvetlen letiltásra, adók módjára történő behajtásra nincs lehetőség, vagy az aránytalanul hosszú idővel járna, és az elkövető belegyezik ebbe.
Ilyen esetben a szabálysértési hatóság megkeresi a jegyzőt, „…aki a településen működő, közérdekű munka végzésére alkalmas munkahelyekről tájékoztatja…” a hatóságot. (Az esetek legnagyobb részében ez a szabálysértési hatóság egyébként a rendőrség.)
A mai magyar valóság ismerőinek gondolom nem is kell mondani, hogy ilyen munkahelyek persze nincsenek, hacsak az önkormányzat nem működtet ilyet. Ennek ismeretében meglehetősen komolytalan az a szabály, hogy a jegyző jelöli ki(!) a közérdekű munka végrehajtásának helyét. Ráadásul a jegyzőnek ezen kijelölés során figyelemmel kell lennie az elkövető egészségügyi állapotára és munkára való alkalmasságára is. Praktikusan itt két megoldást tudok elképzelni: vagy kötelezni kell a jegyzőt a fentiek elbírálására alkalmas képesítések megszerzésére, vagy minden elkövetőt egészségügyi alkalmassági és foglalkoztatás-egészségügyi vizsgálatnak kell alávetni. Ha ezt kiegészítjük a már mindenhol kötelező balesetvédelmi, tűzvédelmi stb. oktatással, akkor a 2-3 napos közérdekű munka már le is telt anélkül, hogy golyóstollon kívül mást is kézbevett volna a delikvens. Van persze egy harmadik – a gyakorlatban valószínűleg leginkább elterjedt – megoldás is, amit talán „ránézéssel történő állapotfelmérésként” tudnék röviden megfogalmazni!
A jogalkotó a szabályok megalkotása során igyekezett maximálisan figyelemmel lenni az elkövetők érdekeire, ezen szabálysértési szankcióval a legkevesebb kényelmetlenséget okozni neki. Ezért napi hat órában maximálták a közérdekű munka időtartamát, amit legalább heti egy napon kell végezni! Persze az elfoglaltabb elkövetők ezt is végezhetik a heti pihenőnapon, illetve a szabadidejükben is.
Tehát a közérdekű munka végzésére alkalmas munkahely „kijelölése” során meglehetően bonyolult szempontrendszerre kell(ene) a jegyzőnek figyelemmel lennie: az elkövető egészségi állapotához, munkára való alkalmasságához igazodóan, olyan – a személyi szabadságát egyébként nem korlátozó – tevékenységet kell biztosíttatnia, ami igény szerint a heti pihenőnapon, illetve az elkövető szabadidejéhez igazodva, legfeljebb napi hat órában végezhető. Érthető a nagy körültekintés, hiszen ilyen áldozatos tevékenységgel naponta ötezer forint pénzbírságnak megfelelő összeg „tudható le”.
Fontos szabály, ha az elkövető a szabálysértési eljárás során nyilatkozik arról, hogy hajlandó közérdekű munkát végezni, de az illetékes jegyző nem tud a számára a lakóhelyén vagy a tartózkodási helyén ennek végzésére alkalmas munkahelyet kijelölni, akkor az elkövető mentesül a kiszabott szankció alól. Mint arra már utaltam, a jogalkotó ezzel a szabályozással „bedobta a gyeplőt” az önkormányzatok közé, hiszen egyedül a helyhatóságok biztosíthatják – ha biztosítják! – a közérdekű munka végzésének feltételeit. Ez pedig – főleg a kis településeken – komoly feszültséget okoz a napi nyolc órában, az ötezer forint kb. feléért- kétharmadáért dolgozó közmunkások, valamint a hat órában, ötezerért sertepertélő „közérdekűsök” között. Ráadásul kialakultak különböző technikák a szabálysértési összegek csökkentésére. Ha például valakit tizenötezer forint pénzbírságra ítéltek és ebből ezer forintot megfizet, akkor már csak két nap közérdekű munkára kötelezhető, hiszen a napi ötezer forintos penzum „kőbevésett” szabály, attól eltérni nem lehet.
Van ugyan jogszabályi lehetőség a közmunkavégzés megkezdésének elmulasztása vagy a munkakötelezettség nem megfelelő teljesítése esetén kezdeményezni az illetékes bíróságnál az elzárásra átváltást, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy az operatív munkairányítók ezzel nem igazán élnek, örülnek, ha megszabadulnak a problémás emberektől, és nem gyártanak dokumentumokat a bíróságnak, így az elkövetők megint mentesülhetnek a joghátrány alól.
A megoldás egyszerűnek tűnik: a jelenlegi, sok sebből vérző normaszöveg helyett egy „életszagú”, a gyakorlatban is végrehajtható szabályozás megalkotása lenne a kívánatos, erre azonban – a jogalkalmazók javaslatai ellenére – ahogyan nálunk diplomatikusan mondani szokták: „jelenleg nincs meg a politikai akarat”. Ennek hiányában pedig maradnak a rossz szabályok, azok rossz végre- vagy éppen végre nem hajtása, illetve – kinek-kinek a vérmérséklete szerint – a morgolódás vagy éppen a káromkodás.