A 2006-os parlamenti választások után Bárdos László kollégám (2006/1. szám) „A parlamentnek az önkormányzati rendszerrel szembeni tartozása” címmel foglalta össze, hogy a 2002-es választáson megalakult Országgyűlés törvényalkotó programjához letett szakmai javaslatokból (2002/3. szám) mi valósult meg a ciklus végére. Újabb négy év elteltével talán nem haszontalan az ismételt számvetés…

1. „Elmaradt a közigazgatási és pénzügyi reform” – állapította meg 2006-ban a szerző, holott mindkettő legalább már egy évtizede napirenden van. „A helyi önkormányzatok pénzügyi szabályozó rendszerében, a kötelező önkormányzati feladat- és hatáskörök telepítésében sem történt átfogó módosítás” – sommázta a történteket. Gondolom, nem kell bonyolult érvrendszert felsorakoztatnom ahhoz, hogy bebizonyítsam, a most lejárt, 2006-2010-es kormányzati ciklus sem hozott áttörést ezen a téren.

2. „Ma sincs olyan szabályozási rendszer, amelyik normál körülmények között biztonságos működési feltételt jelent, illetve amelyik lehetővé teszi a több évet átfogó programok kidolgozását, a szabályozott keretek közötti kötelezettség-vállalást, illetve a hosszabb távú programok ütemes megvalósítását” – írta Bárdos László, aki akár most is papírra vethette volna a megállapításait, amelyek minden tekintetben aktuálisak, akár a szintén tőle származó következő konklúziók: „Egyre bonyolultabbak ugyanakkor a támogatási feltételek. A reform egyik kézzelfogható eredményének tekinthető többcélú kistérségi társulások támogatási feltételei rendkívül sokrétűek, összetettek, bonyolultak, ezért nehezen követhetők. A kiegészítő támogatások igénylési, elszámolási és ellenőrzési feladatai jelenlegi formájukban aránytalanul munkaigényesek”.

3. Hiányolta a szerző, hogy „a jegyzők közszolgálati jogállásának továbbfejlesztése és megerősítése, politikai függőségük radikális csökkentése” terén a változásokat, a 2005-ben nagy dirrel-dúrral beharangozott egységes közszolgálati törvény elmaradását, illetve a polgármesterek jogállásának újraszabályozását. Lehet, hogy egyedül vagyok vele az országban, de speciel a Vadász-féle kormánybiztosság által fémjelzett, készülő törvénynek (amely számomra máig felfoghatatlanul, szinte a teljes közszférára [a fővárosi rendőrtábornoktól a falusi hivatalsegédig!] egységes szabályokat ígért?!) a „befulladása” nekem nem tűnik akkora tragédiának. (Én akkor is eleve irreális elképzelésnek tartottam!) Ettől persze még a tény az tény marad, ezen a téren sem történt az eltelt nyolc évben szinte semmi.

4. Nehezményezi a cikk írója, hogy tovább folytatódott a „lopakodó hatáskör-telepítés”, mikor a kormány (mindenfajta szakmai előkészítés, egyeztetés nélkül) rendeletileg feladatot ad az önkormányzati szférának, elsősorban a jegyzőknek, anélkül, hogy az ellátás (anyagi) feltételeiről is gondoskodott volna. Nos, szerintem a jogalkotás téren történt változás, igaz hogy negatív irányba. Az eltelt egy-két évben a jogalkotó „cilinderéből” váratlanul előrántott jogszabályokból sokszor maga a jogalkotó sem tudta, hogy „mit akart”. (A Ket-módosítás pedig – amit egyesek nagyképűen „novellának” hívnak – újra a jó öreg Murphy-t igazolta, ti. „ami elrontható, az el is romlik”. A kormányzatnak a közigazgatás régióssá szervezése kapcsán tett intézkedéseiről leginkább az egyszeri szőlősgazda története jut eszembe, aki miután a jég elverte az ültetvényét, egy nagy furkósbotot ragadva, nekiesett a megmaradt termés leverésének, „na lássuk uram, mire megyünk ketten!” felkiáltással. Az eltelt négy év arra mindenesetre választ adott, hogy önmagában az a tény, ha a nevében önkormányzati minisztériumot hozunk létre más minisztériumok romjain, az még nem old meg semmit.

5. Írása végén utalt arra Bárdos László, hogy a 2002-ban jelzett kétharmados törvények (alkotmány, önkormányzati törvény) módosításával nem is érdemes foglalkozni: „ezeket … módosítani nem lehet, annak ellenére, hogy a módosítás szükségességével szinte mindenki egyetért” írta, nem túl optimistán. Azért a most leköszönő kormány (elődje) nem adta fel ilyen könnyen, megpróbálta feltalálni a „csőben a lyukat”: feles törvénnyel, illetve kormányrendelettel módosítani a kétharmados önkormányzati törvényt (lásd a megyei közigazgatási hivatalok régióssá szervezését). Az már egy más történet, hogy miután ez kétszer sem sikerült, durcás gyerekként „hátat fordított a homokozónak” (mármint a problémának), és utána már fütyült az egészre.

Összegezve az eltelt nyolc év történéseit, talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy a 2002-ben elhatározott és meghirdetett közigazgatási reformból nem lett semmi, vagy diplomatikusabban fogalmazva: „igen szerény eredményeket hozott”.

Azóta persze gyökeresen megváltoztak a körülmények, hiszen a 2010 júniusában felállt új kormányzat kétharmados többséggel bír a törvényhozásban, tehát csak politikai akarat kérdése, hogy mi lesz a magyar közigazgatással! De vajon mi lesz?