Irónikus alcím: Részletek a magyar jogalkotás remekeiből;

Jogalkalmazás felsőszinten

Figyelem! Elfogult vagyok! A közelmúltban a Közbeszerzési Döntőbizottság több alkalommal bírságolta önkormányzatunkat.

Bátor vagyok! (Persze valószínűleg csak úgy, mint a cigány lova!) Közbeszerzési eljárások sora előtt állunk mégis kritizálok.

Nem vitatatható, hogy a közpénzek ellenőrizhető „tiszta” felhasználása és persze az Európai Uniós jogharmonizáció okán indokolt a közbeszerzési eljárások törvényi szintű szabályozása.

Az sem kérdőjelezhető meg, hogy kell egy szervezet, amelyik őrködik a közbeszerzési eljárások tisztasága felet.

Hol van akkor a hiba?

A válasz röviden: a szabályozásban és a kialakulóban lévő döntőbizottsági jogalkalmazási gyakorlatban.

A szabályozás gyengéi

Alapvető gondokat a túlszabályozásból eredő alkalmazhatósági nehézségek okoznak. 407 §. 6 melléklet, 130 oldal „sűrűn” szedve: ez a közbeszerzési törvény.

A túlszabályozás a jogalkotásnak legalább olyan gyengesége, mint a hiányos szabályozás. A szinte áttekinthetetlen joganyagot sok köztisztviselőnek, kevés ügyben kell tudni alkalmazni. Ebből következően nem alakulhat ki az a rutin, gyakorlat, amely egy nap mint nap alkalmazott joganyag esetén jellemzi a jogalkalmazást.

Ennek kettős következménye van. Egyrészt hibák esnek a közbeszerzési eljárásokban, másrészt többletköltségekbe kényszeríti a pályázatok kiíróit. A kötelező tanácsadó igénybevételén túl szakértők illetve eljárást bonyolító szervezetek közbeiktatására kényszerülünk. A túlszabályozás ellenére – bármily paradox – joghézagok és jogrendszeren belüli diszharmónia is jellemzi a törvényt. Példaként az alkalmassági feltételek értékelése említhető, amely arra megfelelő szempontsor, hogy eldöntsük a pályázók alkalmasak-e avagy sem. Mégis találunk olyan döntőbizottsági határozatot, amely e szempontokra alapozva, tételes jogi szabályozás ellenére, objektív rangsort hiányol. A díszharmóniára pedig jó példa a bankválasztás esete. Ismert a szabályozás, miszerint az önkormányzat számlavezető pénzintézetét szabadon választja meg. E téren a közbeszerzés kötelező, ezáltal a bankválasztás szabadsága bekorlátozott. Évtizedes bankkapcsolatok borulhatnak fel egy-egy a feladatra kevésbé alkalmas pénzintézet „alálicitálásával”.

Másrészt a pályázatok kiírói kényszerpályára kerülnek. Ha a kiírás megtörtént és vannak alkalmas pályázók nincs visszaút. Hiába változott esetleg a pénzügyi feltétel, vagy módosult az elképzelés, szerződni kell. Lehet, hogy menet közben változik a megvalósítási elképzelés. A szabályozás azonban merev korlátok közt tart. Életszerűtlen, komikus helyzetek is adódhatnak. Ha például vállalkozási beruházásban épült egy parkolóház, amelyet az önkormányzat át kíván venni (bérel, lízingel), pályázatot kell kiírni, mégha csak az az egy parkolóház is létezik a településen.

Lassítja és bürokratikussá teszi a beruházások előkészítését. A szabályozott határidők az elhúzódó előkészítés okai. A törvény által megkövetelt dokumentációk sora pedig növeli az amúgy is tornyosuló papírhegyeket.

Negatív tapasztalatok

Elsőként a bírságolási gyakorlatot illetve szabályozást, mint az eljárásban elmarasztaltak legfájóbb pontját kritizálom.

Helyes a cél; aki sérti a verseny tisztaságát, azt büntetni kell.

A baj az, hogy aki az említett gyakorlatlanság, bonyolult szabályozás miatt eljárási hibát vét arra is, minimum 1 millió Ft-os bírsággal súlyt le a Döntőbizottság. A bűnöst büntetőügyben nem szankcionálják ilyen mértékű pénzbüntetéssel. Elfogadhatatlan az a szabályozás és gyakorlat, amely azonos módon bünteti a tisztátalan közbeszerzési magatartást és a gyakorlatlanságból eredő eljárási hibát elkövetőket. Becsületes, felkészült, de a jog útvesztőjében eltévedt köztisztviselőket hurcolhatnak meg egy-egy bírságoló határozat nyomán.

Figyelem jogalkotók! Figyelem döntőbizottsági ítészek! Tiszta emberek vannak ezen az oldalon is és nem bűnözők! A túlszabályozás és gyakorlatlanság okán nagy az eljárási hiba bekövetkeztének esélye. De vajon egy ügyintézői hiba kapcsán miért büntetünk egy önkormányzatot, a választópolgárok közösségét? Filozófiájában is újragondolandó a szabályozás bírságolásra vonatkozó része.

Nem ritka, hogy értelmezésbeli véleménykülönbség van a pályázati kiíró és a Döntőbizottság között. Az „igazság” mindig a Döntőbizottság oldalán áll bírság formájában. De méltányos-e, hogy a ki nem alakult gyakorlat árát pályázati kiírók fizessék meg?

Végezetül pedig az eljárások felfüggesztésével kapcsolatos gondokról. Jelentéktelennek tűnő eljárási hiba esetén is sor kerül egyes eljárási cselekmények megsemmisítésére illetve az eljárások felfüggesztésére.

Nincs mérlegelés, hogy a tanév nem indulhat, hogy több száz ember bizonytalanságban marad; a szabály az szabály.

De nagyon rossz szabály!