A szociális törvény és végrehajtási rendeleteinek hatályba lépése óta történt folyamatos módosításai a jogalkalmazókat sok esetben megoldhatatlan feladatok elé állították. Ezek közül is kiemelném a szociális alapszolgáltatások szabályozásának a jogi és politikai útvesztőkben végbemenő viszontagságos útjait.

Az elmúlt években sok esetben szinte ad hoc módon változtak az alapellátásokat meghatározó jogi normák és a finanszírozás feltételei. Az egyes ellátásokhoz való hozzáférést hol kötelező feladatként, hol önként vállalt, pályázati úton való finanszírozással határozta meg a jogalkotó. Elég itt csupán a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás, vagy éppen a támogató szolgálat területén végbemenő, nehezen követhető változásokra gondolni.
A szociális alapszolgáltatások – a családsegítés kivételével – viszonylag kedvező finanszírozási feltételei egyre inkább felkeltették az érdeklődést a vállalkozói és a civil szféra számára. Ezen szervezetek eddig soha nem tapasztalt „szociális érzékenységről” tettek tanúbizonyságot. Egyesek a politikai lobby áldásos tevékenységét és segítségét kihasználva az egész országra kiterjedő ellátási területtel – jogszabálysértő módon – működési engedélyt kaptak. Az önkormányzatokat, illetve a kistérségi társulásokat felkeresve, velük ellátási szerződést kötve átvállalták az egyes önkormányzati szociális alapszolgáltatások működtetését látszólag kedvező feltételekkel. Sajnálatos módon az egyébként is túlterhelt és alulfinanszírozott önkormányzatok felbuzdulva az ajánlatokon örömmel kötötték meg az ellátási szerződéseket a szolgáltatókkal. Sok esetben úgy gondolták, ezáltal egyel kevesebb gonddal kell megbirkózniuk, nem látva azt a törekvésüket, hogy elsősorban üzleti célok vezérelték a szolgáltatók többségét. A szociális alapszolgáltatások területét így lassan-lassan „eluralta” és áthatotta az üzleti szellem. Ugyanakkor egyre inkább háttérbe szorult az önkormányzati társulásokban rejlő saját működtetés lehetősége.
A szociális és pénzügyi kormányzat – mint általában mindig – az események után kullogva végül megváltoztatta a működési és központi finanszírozás feltételeinek meghatározó elemeit. Mindez természetszerűleg nagy zűrzavart és káoszt okozott a külsős szociális szolgáltatók között. Igyekeztek a megváltozott feltételekhez igazodni. Átalakultak közhasznú vagy egyházi szervezetekké, bízva a kedvezőbb normatíva elosztásban. A szociális ellátottak érdekei viszont lassan háttérbe szorultak.
Az egyes alapszolgáltatások
Az elmúlt években a szociális alapszolgáltatások között jelentős hangsúlyeltolódások következtek be. Néha előtérbe, más esetekben háttérbe szorultak egyes ellátástípusok. Példaként említeném a szociális információszolgáltatást, amely évekkel ezelőtt még kötelező alapszolgáltatásként szerepelt, majd kikerült ebből a körből. Az elmúlt évben – ugyancsak jogszabályváltozás folytán – a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás feladatait csak az a szolgáltató láthatta el, aki egyúttal a házi segítségnyújtásra vonatkozó működési engedéllyel is rendelkezett. Nem volt könnyű a szolgáltatóknak a megváltozott feltételekhez, illetve újfajta jogi környezethez igazodni. Míg a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás ugyanis a technikai feltételek birtokában akár fővárosi diszpécserközponttal is működtethető, addig a házi segítségnyújtás (hétköznapi nyelven: házi gondozás) az egyes településekhez kötött, helyi sajátosságokkal rendelkező ellátási forma. Utóbbi a legtöbb esetben együtt jár az étkeztetéssel, ami ugyancsak helyi meghatározottságot feltételez.
2010. január 1-jétől – ismételt jogszabály módosítás miatt – a jogalkotó kivette a jelzőrendszeres házi segítségnyújtást a kötelező önkormányzati feladatok közül. Központi finanszírozása megszűnt, illetőleg működtetése csak pályázati úton nyerhető pénzügyi források révén vált lehetségessé. Innentől már csak minden bizonnyal térítési díj mellett tudják felvállalni ezen feladatokat azok a szolgáltatók, akik nem nyertek pénzforrást a további működtetéshez. Míg a nyertes pályázók – köztük a területünkön működő önkormányzati társulás – továbbra is térítési díj fizetése nélkül láthatják el e szolgáltatást. „A vesztes terület” önkormányzatainak ugyanakkor nehéz lesz elfogadtatni az igénybevevőkkel, hogy ezidáig térítési díj nélküli ellátásokért ezentúl fizetniük kell. Az is előfordulhat, hogy egyes szolgáltatók látva a bizonytalanságot felszedik a kihelyezett jelzőkészülékeket az ellátottaktól, veszik a kalapjukat és eltávoznak a szociális rendszerből.
A házi segítségnyújtás és az étkeztetés után járó központi normatívák idei évtől való összekapcsolása első ránézésre jó megoldásnak tűnt a jogalkotók részéről, hiszen a legtöbb esetben azonos ellátotti kör vette igénybe e szolgáltatásokat. A gyakorlatban azonban számos problémával kell szembesülni a szolgáltatóknak. Nevezetesen az ellátások igénybevételéhez szükséges, sokszor teljesen felesleges, párhuzamosságokkal tarkított dokumentációk, nyilvántartások vezetése óriási mértékben megnövelte a bürokráciát. Ezzel elveszi az időt a gondozottaktól, és a ténylegesen igénybe vett gondozási órák után járó állami normatíva a fizetendő térítési díjjal együtt sem fedezi a szolgáltatások tényleges költségeit, így a rendszert alulfinanszírozottá teszi. A fenntartóknak pedig jelentős költségtöbbletet eredményez.  Ugyancsak felesleges kiadásokat okoz, hogy 2009. szeptember 1-től a házi segítségnyújtást biztosító intézmény fenntartójának kötelezettsége lett az ún. szakértői bizottság szakvéleményéért fizetendő 6.000 Ft/fő szakértői díj megfizetése. A szakértői bizottság hivatott vizsgálni az igénylők között a rászorultságot. Teljes abszurditás, hogy egy külső szerv, „idegen test” dönt a rászorultságról, nem ismerve az igénybevevők tényleges szociális körülményeit. Ismereteik így teljes egészében a gondozónők információira korlátozódnak, nem beszélve arról a bizalmatlanságról, amely az ellátottak részéről velük szembe megnyilvánul. Ráadásul a módosított kormányrendelet „egy tollvonással” a fenntartókra hárította az eddig állam által viselt, egyébként felesleges szakértői díjat. Végső soron tehát ismételten és ténylegesen pénzt von el a fenntartóktól.
Az alapszolgáltatások ellátása térségünkben
Beled város székhellyel működik a Kapuvár-Beled és Csornai Kistérségbe tartozó települések közül 19 önkormányzatot magában foglaló Szociális és Gyermekjóléti Társulás. A társulás 2006 óta látja el az érintett településeken az étkeztetés, a házi gondozás, a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás, a családsegítés, a gyermekjóléti szolgálat és a közösségi ellátás feladatait. Az intézmény 41 fő főállású szakalkalmazottal és 6 fő társadalmi megbízatású segítővel működik. Tevékenységében az elmúlt időszakban egyre hangsúlyosabb szerepet kapott a jelzőrendszeres házi segítségnyújtás, mivel a rábaközi településeken egyre több az idős, egyedülálló, szociálisan és egészségügyi szempontból rászoruló személy. Esetükben gyakran az egyetlen kapcsolatot jelenti a külvilággal a sokszor életet mentő jelzőkészülék. Jelenleg a 19 településen összesen 489 készülék szolgálja a rászorulók érdekeit. A szolgáltatást a társulás működteti bérelt jelzőkészülékekkel és diszpécserközponttal, mivel megítélésünk szerint ez a legkedvezőbb konstrukció az érintett önkormányzatok, de az igénybevevők számára egyaránt. A közvetlen és folyamatos kapcsolattartás csak saját alkalmazottakkal lehet igazán hatékony és eredményes.
A társulás tevékenységében egyre kiemelkedőbb szerephez jutott a házi gondozás és az étkeztetés ellátása. A feladatokat minden településen helyi alkalmazottakkal oldjuk meg. A bizalmas viszony gondozó és gondozott között ezen ellátási formánál nélkülözhetetlen. A házi gondozó tevékenysége révén szinte családtaggá válik, aki minden gondját-baját kell, hogy ismerje ellátottjainak. Mindez csak kellő ember és helyismerettel, továbbá nagyfokú alkalmazkodóképességgel és toleranciával látható el. A végrehajtási rendeletek idei évtől hatályba lépő indokolatlan szigorításaival félő, hogy ezen alapszolgáltatások háttérbe szorulnak.
Tapasztalatok, következtetések
Összességében talán sikerült érzékeltetnem, hogy a szociális alapszolgáltatások terén bekövetkezett állandó jogszabályi és pénzügyi változások jogbizonytalanságot eredményeztek a jogalkalmazók számára. A szociális törvény és végrehajtási rendeleteinek gyakori koherencia zavarai miatt hosszabb távra tervezhetetlenné váltak az alapszolgáltatások. Ennek egyenes következménye, hogy értelmetlenné vált mindenfajta szociális szolgáltatástervezési koncepció kidolgozása az önkormányzatok számára. Az ágazatban dolgozók határozatlan idejű közalkalmazotti jogviszonyba való kinevezése – a jogbizonytalanság miatt – a törvényi előírások betartása mellett nagyfokú kockázati tényező a munkáltatóknak.
Az alapszolgáltatások állandó változásai miatt bekövetkező közalkalmazotti jogviszony megszüntetések pedig olyan bérjellegű költségtöbbletet okoznak, amelyet a fenntartók nem képesek kigazdálkodni. A szociális törvény és végrehajtási rendeletei, ezen belül is a szociális alapszolgáltatások szabályozása – megítélésem szerint – nemcsak „több sebtől vérzik”, hanem „a teljes kivéreztetés” stádiumába került.
A folyamatosan és drasztikusan növekvő bürokrácia indokolatlanul háttérbe szorítja a szakmai munkát a szociális ágazat egészében. Így végső soron a jogbizonytalanság tényleges kárvallottjai azok a szociálisan rászorulók, akiknek érdekében kellene, hogy működjön az ellátó rendszer.
Az ötletszerű, hatástanulmányok alátámasztása nélküli, politikai motivációktól vezérelt jogszabályváltozások és forrás meghatározások ellehetetlenítik a jogkövető magatartást a szociális szereplők számára. Jelentősen csökkentik tehát a szakma presztízsét, növelik a társadalmi konfliktusokat a szociális ágazat és a gazdasági élet más területei között.