Mielőtt az önkormányzati rendszer átalakításával kapcsolatos legújabb reformelképzelések rövid vizsgálatába belefognék, el kívánom mondani azt, hogy megtiszteltetésnek tartom, hogy – erős tolna megyei gyökerekkel rendelkező – pécsi egyetemi emberként „felszólalási” lehetőséget kapok a Jegyző és Közigazgatás e tematikus számában.
A témám Magyarországon az „örökzöldek” közé sorolható, hiszen nemigen múlik el úgy egy negyedév (jobb esetben egy félév), hogy ne látnának napvilágot régi-új vagy újabb koncepciók, elképzelések a helyi önkormányzati közigazgatás korszerűsítésével kapcsolatosan.

A kormányzati döntéshozók – olykor meglehetősen nagy ívű – változtatási szándékának viszont a politikai viszonyok gyakran „megállj”-t parancsolnak. Lényegében ebből az okból kifolyólag szinte teljesen esélytelenek az átfogó reformok megvalósítására vonatkozó tervezetek. Így, belátható időn belül nem fog rendeződni a középszint, a fővárosi – kétszintű – önkormányzati struktúra, a finanszírozási rendszer stb. problematikája.
A legutóbbi korszerűsítési tervezetek éppen ezért nem is törekszenek a helyi önkormányzati rendszer átfogó modernizációjára, megelégszenek kevésbé áttörő, de lényegesnek mondható változtatási igényekkel.
Ezek közül az első a képviselőtestületek létszámának csökkentése. Az elképzelések szerint a képviselőtestületek létszámának arányos csökkentésével a majdnem 26.000 képviselői hely kb. 10.000-rel csökkenne. Meglátásom szerint, a képviselői helyek csökkentésének vannak könnyen indokolható momentumai (a megyei és megyei jogú városok közgyűlései tekintetében), de aggályos pontjai is (kétfős testületek létrehozása az 500 lakos alatti településeken).
Utóbbihoz csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy az 500 lakos alatti településeken (a magyar települések harmadán) kevés a tiszteletdíjakon megspórolható „tartalék”. A demokratikus döntéshozatal elvével viszont nehezen egyeztethető össze, ha végeredményben két személy dönthet (ld. minősített többség) egy közösség valamennyi ügyéről.
A polgármesteri jogállás felülvizsgálata a reformtervek visszatérő elemei közé tartozik. Ehhez csak annyi megjegyzést tennék, hogy a kistelepüléseken (ahol jellemzően nincs önálló hivatal, nincsenek intézmények, szűk a költségvetési mozgástér) kevés körülmény indokolja a főállású polgármesterség lehetőségének a biztosítását.
Az új község létrehozására vonatkozó feltételek szigorításával (minimum 1000 lakos előírása) elviekben egyet lehet érteni, de adott esetben feszültségeket is okozhat a rendszerben az az állapot, hogy 10-20 lakosú települések – szerzett jog alapján – önkormányzattal rendelkezhetnek, míg adott esetben egy 900 lakosú helyi közösséget elzár a szabályozás az önálló önkormányzatiság lehetőségétől.
A kistelepülések népességfogyásának kezelésére a „csatlakozó község” intézményesítése megfelelő eszköz lehet, de hosszabb távon egyrészt ez sem jelentene megnyugtató megoldást az elnéptelenedésnek – az önkormányzati működésre vonatkozó – következményeinek a kezelésére, másrészt a részletek még kidolgozatlannak tűnnek.
Mindenképpen támogatom a képviselőkre és polgármesterekre vonatkozó összeférhetetlenségi szabályrendszer felülvizsgálatát, pontosítását, esetleg szigorítását. Ugyanez elmondható – különösen az utóbbi időszakban napvilágra került fővárosi ügyekre tekintettel – az önkormányzati gazdálkodás ellenőrzési rendszerének átalakításáról, az önkormányzati pénzügyi fegyelem erősítéséről. Megjegyzem, hogy sokkal egyértelműbb, hatékonyabb felelősségi szabályokra, eszköz-, illetve szankciórendszerre lenne szükség.

Végezetül a jegyző jogállásával összefüggő javaslatokról. Az Ötv. évtizedes szabályainak hiányosságainak, ellentmondásainak feloldása a korábbi időszakokban többször és joggal merülhetett fel. Pontosítani kell a jegyző és a képviselőtestület közötti, illetve a jegyző és a polgármester közötti viszonyrendszert. Utóbbi tekintetében különösen a hivatallal kapcsolatos rendelkezési jogok megfelelő lehatárolására van szükség. Továbbá sokkal egyértelműbbé kell tenni a jegyző szerepét a helyi önkormányzati struktúrában, hatósági feladatainak ésszerűsítése is feltétlenül indokolt (ld. önkormányzati feladat-és hatáskör-telepítés rendszerének újragondolása).
A körjegyzőségre vonatkozó szabályok módosítása, a körjegyzőséghez való kötelező csatlakozás eseteinek kiszélesítése szintén megfontolandó, de nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy nagy áttörésre e tekintetben – véleményem szerint – nem számíthat a törvényhozó, hiszen a 3175 települési önkormányzat mellett jelenleg is több mint 750 körjegyzőség működik.
Abban az esetben, ha az 1500 lakosságszámú településeknek általánosan kötelező lenne a körjegyzőségben való részvétel, a szabályozásnak a résztvevő önkormányzatok maximális számát is rögzíteni kellene, hiszen négy-öt tagtelepülés felett a körjegyző kapacitásai vélhetően kimerülnének, tekintettel az ellátandó hatósági feladatok nagy számára is.

Zárásként Magyary Zoltán gondolatait alapul véve, arra hívnám fel a figyelmet, hogy a közigazgatás egyes rendszereit csak korlátozott mértékben lehet egymástól függetlenül kezelni. Minél erőteljesebb ugyanis a beavatkozás az egyik alrendszerbe (legyen az az önkormányzati, az államigazgatási, vagy a közintézmények rendszere), annál erősebben fog a beavatkozás a többi alrendszer működésére is kihatni. Ezekkel a hatásokkal előzetesen feltétlenül számolni kell.