A magyar alkotmányi szabályozás a közigazgatás tekintetében meglehetősen hézagosnak mondható: a központi államigazgatási szervezet egy részére, illetőleg a területi államigazgatásra vonatkozó előírások hiányoznak az alaptörvényből, és a területi tagozódás szerény szabályozását is kizárólag az önkormányzatokhoz kapcsolja a hatályos alkotmány.

 A területi tagozódásról szóló előírások meglehetősen kuszának mondhatók abból a szempontból is, hogy a településekről és a területi egységekről szóló rendelkezések egyetlen mondatban, egymás mellett szerepelnek, ráadásul a települések közjogi státuszának alkotmányi meghatározása is hiányos: említi a városokat és községeket, de nem szól a megyei jogú városokról és nagyközségekről. Ez az egyáltalán nem kielégítő alaptörvényi megoldás is hozzájárul ahhoz, hogy a központi államigazgatás nagy része szabályozatlan, a dekoncentrált szervek jogállásában nagyfokú rendszertelenség nyilvánul meg, átfedések és működési zavarok is jelen vannak. Alkotmányi szinten alig található előírás arra nézve, hogy mely szervek (Országgyűlés, Kormány), milyen formában (törvényi vagy rendeleti szabályozással), milyen feltételek esetén hozhatnak létre új (központi vagy területi szintű) államigazgatási szervet. Ennek következtében hiányzik az az alkotmányos korlátozás is, amely megakadályozhatná az államigazgatási szervezetrendszer indokolatlan differenciálódását, bonyolultságát és áttekinthetetlenné válását. A közigazgatás alkotmányosságának körében rendezést igénylő kérdés a közigazgatási szervek fő típusainak a jogállása, különösen az intézményesítés, valamint a feladat- és hatáskörhöz juttatás alapszabályainak megalkotása.

A normatív alkotmány feladata, hogy az államhatalom szervezetének alapvető sémáját mindenkire kötelező jelleggel felrajzolja. Bár az alkotmány – sajátosságából adódóan – nem képes minden szervezeti részletkérdést rendezni, de a legfontosabb, garanciális szempontból elsődleges szabályokra való koncentrálása elengedhetetlen. Ez akadályozhatja meg ugyanis az államszervezet túlburjánzását, szétaprózódását, a mindenkori kormányzati hatalom tetszőleges szervezetalakítási kísérleteit. Ezt azért kell elkerülni, mert a területi államigazgatás dezintegráltsága nem teszi lehetővé a hatékony és költségtakarékos közigazgatást, de a kormányzati célkitűzések valóra váltását is gátolhatja. A közigazgatás alkotmányi szintű szabályozásának pozitív következményei lennének. A legmagasabb szintű normatív szabályozásból adódóan a közigazgatás és egyes szervei alaptörvényi igazolást és alkotmánybírósági védelmet kapnak, ezért a rájuk vonatkozó alapvető rendelkezéseket feltétlenül alkotmányi szinten kellene rögzíteni.

A közigazgatási szervezetrendszer rendkívül szoros összefüggésben áll az állam területi beosztásának kérdésével is, mivel a területi tagozódás a szervezetalakítás és tagolás egyik meghatározó tényezője. A területbeosztás a közigazgatás szervezeti gerincét, területi bázisát jelenti. A területi egységek – az alkotmányi szabályozás következtében – közjogi státuszt kapnak. A hatályos alkotmány a területbeosztás kérdésében is elégtelen szabályozási megoldást mutat fel.

A területi egységek alaptörvényi szabályozását az alkotmányi alapelvek is szükségessé teszik. Egyrészt a jogállamiság elvéből – különösen a joghoz kötöttségből és a jogbiztonság követelményéből – következik, hogy a közigazgatás szervezetrendszere is jogi szabályozás tárgya legyen. Másrészt a hatalommegosztás elve is indokolja, hogy a területi egységek alaptörvényi regulációban részesüljenek, mivel ezek hatalomgyakorlási keretet is jelentenek.

A közigazgatás szervezeti rendszerét komplex jogi szabályozás hozza létre. E szabályozás alkotmányos alapjait meg kell teremteni. A közigazgatási struktúrának adott államon belüli kiépítését alapvetően befolyásolja a centralizáció-decentralizáció mértéke, a központi szervek és az önkormányzatok kapcsolatai, valamint az önkormányzati rendszer fejlettsége. Az alkotmányban meg kellene jeleníteni a területi államigazgatást, illetve az ezt ellátó szervtípust, amely általános hatáskörrel, ágazatközi jelleggel teljesíti az államigazgatási feladatokat. Indokolt volna, hogy e szerv csak a központi kormányzati szerveknek legyen felelős, és a dekoncentrált szervek egy részét olvassza magába. Másrészt az alaptörvénynek kellene meghatároznia azt a területi önkormányzati igazgatást végző szervet is, amely választott testülettel rendelkezik, és elsősorban területfejlesztési feladatokkal kapcsolatos igazgatási teendőket lát el.

Természetesen a két közigazgatási alrendszer elválasztása szempontjainak, tevékenységük határainak csak az elveit lehet alkotmányi szinten szabályozni, a tényleges feladat- és hatásköri szabályok törvényi szinten rendezendők. Ezek ugyanis olyan kérdések, amelyek az állam feladat- és szerepvállalásának függvényei, azaz akár kormányzati ciklusonként is változhatnak, s a hangsúlyeltolódások mellett lényegesebb módosulások is elképzelhetőek. Az alkotmányos szabályozáshoz természetesen szükséges a különböző politikai erők közötti hosszabb távra – nem csak egy-egy kormányzati ciklusra – szóló megegyezés. Enélkül ugyanis nem képzelhető el kompromisszumos megoldás, és nincs lehetőség alkotmánymódosításra sem.