A rendszerváltást követően a közigazgatásban egyértelműen a megyék voltak a legnagyobb vesztesek. Teljesen indokolt volt a tekintetben a politika állásfoglalása, hogy demokráciánkban nincs szükség olyan megyerendszerre, amely továbbra is túlpolitizáltan, osztogató szerepet tölt be. Azonban ezzel azt is sikerült elérni, hogy az önkormányzati középszint kiürült. Már ebben az időszakban is voltak olyan hangok, hogy nincs is szükség a megyékre, de voltak olyan elképzelések is, melyek visszaállították volna a vármegyerendszert. Mint látszik, a megyék sorsát illetően nem voltak kitisztult, szakmailag megalapozott elképzelések.

A késõbbiek folyamán az igazságot nélkülözõ olyan exlex kijelentések hangzottak el, hogy az Európai Unió követeli meg, hogy megyék helyett régiók legyenek. Noha az ezt hangoztatók közül sokan azt sem tudták, hogy mit jelent a régió kifejezés. Ennek sulykolása még hosszú ideig fennállt, melyet egyértelmûen megcáfolt az Európai Régiók Gyûlésének akkori elnök asszonya, akinek levele felolvasásra került Ópusztaszeren, az akkor aktuális Megyék Országos Gyûlése alkalmából. Egyértelmûen kijelentette, illetve kifejtette, hogy az Európai Uniónak semmiféle ilyen kötelezõ elõírása nincs, minden tagállam a közigazgatási rendszerét saját tetszése szerint alakíthatja ki.

Ezt követõen a megyeellenesség hívei finomították álláspontjukat, és arra kezdtek hivatkozni, hogy az Európai Unióban mûködõ Nuts rendszer miatt van szükség arra, hogy nagyobb területû és lélekszámú területi egységek jöjjenek létre. Szeretném megjegyezni, hogy Ausztriában, ahol tartományi közigazgatási rendszer mûködik, Burgenland területi és lakossági nagyságát tekintve kisebb, mint Bács-Kiskun megye. Érdekes módon ott ez a kérdés fel sem merült, és mint köztudott, igen jól megvannak e nagyságrendek mellett is.

A megyeellenesség felerősödése

A megyék megszüntetésének óhaja 2002-ben felerõsödött, azonban az elképzeléseket az akkori politikai kurzus nem tudta megvalósítani, mert ehhez az alkotmányt és több kétharmados törvényt kellett volna módosítani, melyet a parlamenti erõviszonyok nem tettek lehetõvé.

Mit lehet tenni akkor, ha az általuk remélt változás direkt módon nem következhet be? Akkor az indirekt módszerekhez kell folyamodni, melynek fõ célja a megyék ellehetetlenítése. Dacból ésszerû döntéseket nem lehet hozni, keresni kell azokat a kibúvási lehetõségeket, melyek közelítenek az eredeti elképzelésekhez. Olyan torzszülemények jöttek létre, melynek eredményeképpen elfelejtették átgondolni, hogy nemcsak a megyéket, illetve a megyei önkormányzatokat hozzák elszomorító helyzetbe, hanem elsõsorban az ország 19 megyéjében élõ, közel 8 millió ember sorsát nyomorítják meg, ezek közül pontosan azokét, akik a legkiszolgáltatottabbak, hiszen a megyei önkormányzatoknak kell kötelezõen gondoskodniuk róluk. Engedjék meg, hogy ezen tények alátámasztásául néhány eklatáns példát hozzak fel.

Korábban a közoktatásban a megyék feladata volt az érettségik megszervezése és lebonyolítása. Majd ezt a hatáskört elvették, s az OKÉV-ek részére átadták. Az addig simán, zökkenõmentesen zajló érettségik helyett azt tapasztaltuk, hogy az ország botrányoktól lett hangos, szinte minden érettségi alkalmával jogsértések és szabálytalanságok fordultak elõ.

Az egyik legsúlyosabb döntés a megyei önkormányzatok életében az volt, amikor 2007. január 1-jétõl az illetékhatásköröket átadták az APEH-nak. Nem kívánom részletezni azokat a finoman szólva csúsztatásokat, melyek az ezt a döntést megalapozó törvény indokolásában szerepeltek, melyeket ezúton is ismételten kikérek magamnak és a megyei illetékhivatalokban dolgozók nevében. Álláspontom szerint ez a törvény is azt a célt szolgálta, hogy az Európai Régiók Kartájában megfogalmazott 3 alapkövetelmény egyikének, mégpedig az önálló adókivetési jognak ne feleljenek meg a megyei önkormányzatok. A hatáskör elvonását követõen a megyei önkormányzatok saját bevétellel nem rendelkeznek, hiszen ma már csak átengedett bevételrõl beszélhetünk, amely azonban mégsem ugyanaz. Egyébként ennek az „észszerû döntésnek” a következményeit saját bõrünkön tapasztaljuk, mert a megyék 2006. évi illetékbevételét sem tudja az APEH ez évben produkálni.

Nem régen jelent meg az önkormányzati és területfejlesztési miniszter rendelete, mely szabályozza, hogy az európai uniós pályázatoknál az önkormányzatok, illetve azok jogi személyiséggel rendelkezõ társulásai hogyan pályázhatnak a szükséges önerõ egy részére. A fentebb leírtak kapcsán gondolom, senkit nem lep meg, hogy a megyei önkormányzatok ilyen pályázatot nem nyújthatnak be. Szíveskedjenek elmagyarázni nekem, hogy akkor hogyan érvényesül az a törvényben rögzített és demokráciánk egyik fontos alapelve, hogy az önkormányzatok egyenrangúak?

A lakástörvény értelmében a rendszerváltáskor az önkormányzatok tulajdonába került ingatlanok – és most a lakásokra gondolok – eladásából befolyt összegeket csak meghatározott célokra lehet felhasználni. Ilyen cél pl. új lakások építése, területek közmûvesítése stb. A Bács- Kiskun Megyei Önkormányzat 270 millió forintos bevételre tett szert ilyen feleslegessé vált lakások eladásából. Szívesen megnézném azt a jogszabályt, amely a megyei önkormányzatokat arra kötelezi, illetve olyan feladatot ad nekik, hogy szociális bérlakásokat építsenek, illetve területeket közmûvesítsenek. Jogszabálymódosítási kezdeményezésünk nem vezetett eredményre, melynek súlyos következményei vannak, hiszen ebben a nehéz gazdasági helyzetben van is pénzünk meg nincs is.

Megint csak az önkormányzatok egyenrangúságának ürügyén kérdezem, a megyei önkormányzatokat miért zárták ki abból a lehetõségbõl, hogy önhikis pályázatot nyújthassanak be?

Mi a jelenlegi helyzet?

A régiós szólamok az idén elfogadott Lipcsei Karta tükrében elhalványultak. Az Európai Unió ma már nem a régiókban, hanem a nagyvárosokban és azok vonzáskörzeteiben gondolkodik. Példaként említem Franciaországot, de mondhatnék más országokat is, ahol a régiók mellett tovább élnek a megyék, és a régiók egyre több feladatot adnak át részükre.

Hazánkban a kistérségi többcélú társulások erõteljes támogatása érvényesül. Megyénkben kötelezõ megyei feladatokat több kistérségi társulás vett át annak reményében, hogy a megemelt normatívákon keresztül többletbevételekhez jutnak. És mi a gyakorlat? A Bács- Kiskun Megyei Önkormányzat ezekkel a kistérségi társulásokkal olyan megállapodásokat kötött az õ kezdeményezésükre, hogy a feladatokat a továbbiakban is mi lássuk el.

Álláspontom szerint fel kellene ismerni, hogy a közigazgatás s a területfejlesztés két külön dolog. A közigazgatási egységnek állandónak kell lennie, és ennek tökéletesen megfelel a mai megyerendszer. A területfejlesztési egységeket nem lehet statikus egységként kezelni, hiszen ha Bács-Kiskun megyébõl indulunk ki, mely hat megyével határos, olyan területfejlesztési szükségletek merülhetnek fel, melyek hol egyikkel, hol másikkal vagy többel valósíthatóak meg. A mondvacsinált régiók, melyek között még közvetlen földrajzi kapcsolat sincs, vagy semmilyen történelmi, kulturális stb. hagyomány nem köt össze, nem alkalmasak az érdekellentétek miatt az együttmûködésre. Azt is a megyék szemére vetik, hogy sok önként vállalt feladatot látnak el jelentõs költséggel. A jelentõs költséget vitatom, de tessék megmondani, hogy az állam vajon pótolja-e azokat a kulturális, mûvészeti és nemzetközi hírû tevékenységeket, melyek egy ország életének szerves részei?

El kellene jutni annak felfogásához, hogy az átgondolatlan, megalapozatlan és szakmailag indokolatlan folyamatok végre megszûnjenek, és mindenki végezhesse legjobb tudása szerint feladatait. ■