2022 őszén elsőként indult az országban a miskolci jogi karon állatvédelmi szakjogászképzés, az Állatorvostudományi Egyetemen pedig állatvédelmi szakállatorvosképzés, mindkét képzésre az állattartással együtt járó zavaró hatások lehetséges birtokvédelmi és szomszédjogi megoldásairól vittem előadást.

Az előadások során érintőlegesen előkerültek azon helyi szabályozások is, ahol állattartással kapcsolatban az önkormányzatok az Mötv. felhatalmazása alapján, mint közösségi együttélést sértő szabályokat alkottak meg. Az előadás egy részét korábban felhasználtam bizonyos összefüggések megvilágítására az állatvédelem polgári jogi oldalát bemutató programon is: az ELTE–ÁJK Polgári Jogi TDK-ján. A TDK-n részt vevő egyik joghallgató segítséget kért tőlem az alapvetően állatvédelmi témájúnak induló szakdolgozatához, azonban annyira érdekesnek találta a közösségi együttélés szabályai témakört, hogy időközben módosította elképzeléseit. A cikkben szereplő kormányhivatali vizsgálatok, illetve információk az ehhez a szakdolgozathoz való anyaggyűjtésből valók.

Aki régebb óta dolgozik polgármesteri hivatalban hatósági területen, emlékezetes évként tekint 2012-re, mivel április 15-ével a jegyzői hatáskörből elkerültek a szabálysértési feladatok és „vigaszágon” megjelent az a törvényi felhatalmazás, mely lehetőséget teremtett a tiltott közösségellenes magatartásokkal kapcsolatos helyi szabályozás megalkotására.

Ezt az önkormányzati törvénybeli szakaszt semmisítette meg a 38/2012. (XI. 14.) AB határozat, 2013-ben pedig megjelent a jogintézmény 2.0-ás változata, a közösségi együttélés alapvető szabályaival kapcsolatos törvényi felhatalmazás.

A Kúria Önkormányzati Tanácsa a Köf.5053/2013/9. számú végzésében megfogalmazta alkotmányos aggályait a témával kapcsolatban, melynek rendkívül leegyszerűsített lényege az, hogy a felhatalmazás puszta tényén és tárgyán túl hiányoznak annak keretei.

A 29/2015. (X. 2.) AB határozat alapján végül nem búcsúztunk el a közösségi együttélés alapvető szabályai megalkotásának lehetőségétől, a határozatban pedig többek között olyan lélekmelengető gondolatokat olvashattunk, mely szerint például „az Alaptörvény 32. cikk (2) bekezdésében a végrehajtó jellegű rendeletalkotási felhatalmazás szabad kitöltésének elvi lehetősége az önkormányzatiság (szubszidiaritás) lényegével áll összhangban. Ezt az értelmezést ítélte összhangban állónak az Alkotmánybíróság az R) cikk (3) bekezdése szerinti történeti alkotmányunk vívmányaival, a hagyományosan erős önkormányzatiságon nyugvó magyar alkotmányossággal.”

Ehhez kapcsolódóan továbbá: „éppen az lett volna az Alaptörvény 32. cikk (2) bekezdésével ellentétes, ha az önkormányzatok rendeletalkotási önállóságát általános jelleggel a törvényi szabályok formális hatálybaléptetésére szűkítené. Ez ugyanis a helyi önkormányzatoknak az Országgyűléssel vagy a Kormánnyal szembeni hierarchikus intézményi alárendeltségét jelentené. A határozat értelmében az Mötv. támadott rendelkezései meghatározzák a felhatalmazás címzettjeit és tárgyát, ugyanakkor a felhatalmazás kereteit közvetlenül az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdése, valamint az azt közvetítő jogszabályok jelölik ki. Vannak a jogrendszerben olyan más törvényi rendelkezések, amelyek megszabják a helyi önkormányzatok szankcióstatuálási jogkörének kereteit.”

Az önállóság és a szakmai profizmus ilyen mértékű elismerése az önkormányzatok oldalán tényleg könnyeket csalhat a szemünkbe, az egyetemen azonban azt tanultam, hogy egy AB határozatból szinte mindig a legfontosabb rész a különvélemény. Nincs ez másképp a 29/2015. (X. 2.) AB határozatnál sem.

A hivatkozott döntéshez fűzött különvélemények mintegy jósgömbként vizionálták a jövőt, és olyan gondolatokat tartalmaztak akkor, amilyeneket többek között most a friss kormányhivatali ellenőrzések felrónak az önkormányzatoknak, illetve amelyre a hivatkozott szakdolgozat fő gondolatisága épülni fog.

Mely gondolatok ezek?

Nagyon fontos kérdés többek között, hogy a jogbiztonság nemcsak a jogszabályok egyértelműségét, világosságát követeli meg, hanem a jogintézmények, sőt a jogalkalmazó szervek működésének kiszámíthatóságát is.

Vagyis, ha 3200 önkormányzat elkezdi 3200-féleképpen értelmezni a homályos felhatalmazást, majd megalkotni a 3200-féle rendeletét, amely szerint egymással szomszédos települések egyikén például tilalmazott a zöldfelületre parkolás, a másikon nem, az egyiken csak természetes személyek bírságolhatóak, a másikon már jogi személyek is, az nem igazán segíti elő a jogbiztonság érvényesülését. Minthogy a jogbiztonság nemcsak a jogszabályok egyértelműségét, kiszámíthatóságát jelenti, hanem a jogintézmények, szervek működésének kiszámíthatóságát is, így a jogbiztonság teljesülését az sem segíti elő, ha a kormányhivatalok folyamatos monitorozása révén a települések rendszeresen rendeleteket módosítanak. (Vagy éppen arra kell várni, hogy a képviselő-testület makacskodása miatt végső soron a Kúria Önkormányzati Tanácsa semmisítse meg a helyi rendeletet.)

A hivatkozott zöldfelületre parkolási példa azért jó és rossz egyben, mert rengeteg önkormányzat szabályozza ezt a kérdést a mai napig, és rengeteg önkormányzatnál semmisítette már meg a Kúria a hivatkozott szakaszt, mivel duplikálja a szabályozást, ugyanis a szabálysértési törvényben van egy kiváló tényállás erre a tilalmazott magatartásra.

A jogbiztonság követelményét nélkülöző jogszabályok, illetve jogintézmények, szervek működése az egyik sarokpontja volt az AB határozat főszövegének is, mely szerint egyébként önmagában a túl általános felhatalmazás nem probléma, hiszen az önkormányzatok felett törvényességi felügyeletet gyakorolnak a kormányhivatalok, a rendelet alapján kiszabott bírságot aggályosnak találó ügyfél bírósághoz fordulhat, a Kúria Önkormányzati Tanácsának is vannak feladatai a rendelet vizsgálatával és esetleges hatályon kívül helyezésével kapcsolatban, így nincs ok aggodalomra, „őrzik az őrzőket”.

A különvélemények között utalás történik az indítványozó ombudsman jelentésére, mely szerint a kormányhivatalok külön jelezték, hogy az Mötv. – jogállami garanciáknak nem megfelelő – vonatkozó rendelkezése jelentősen akadályozza, hogy e tárgykörben megfelelően eleget tudjanak tenni törvényességi feladataiknak (magyarul: rengeteg a rossz rendelet országszerte). Az ombudsmani célvizsgálat keretében tömegével tártak fel típushibákat, illetve rámutattak arra is, hogy a bírságbevétel érdekében egyes önkormányzatok hihetetlenül széleskörűen szabályozták a tilalmazott magatartásokat és a településen hosszú időn keresztül dömpingszerűen bírságoltak.

Típushiba mindenhol a szabálysértési tényállások „újraszabályozása” a helyi önkormányzati rendeletekben, illetve az ombudsmani jelentés szerint az „egészen abszurd és szokatlan, soha nem létező közösségi együttélési szabályok feltételezése és számonkérése”, például az ingatlan tisztántartása körében társasházi magántulajdonú magánlakás rendszeres takarításának követelménye, amely egyértelműen sérti a magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő személyiségi jogot. A személyiségi jogi sérelmen túl többek között felmerül a normavilágosság követelménye is, tehát az, hogy az ennyire általános jogi fogalmak szakmai tartalmát hogyan lehet kitölteni: jelen esetben mit jelent a „rendszeres”, napi, heti, havi rendszerességet vagy valami mást?

A kettős szabályozás puszta léte elméletileg nem jogsértő, azonban ha szó szerinti tényállásokat fenyeget szankcióval két jogszabály, az bizonyosan a jogalkotási törvénybe ütközik, a szankció konkrét kiszabása pedig biztosan a kettős értékelés tilalmába. Ezzel függ össze az is, hogy az általános felhatalmazás melletti részletszabályok hiánya fontos tényezőkre nem mutat rá: hogy a jogkövetkezmények alkalmazásának szubjektív vagy objektív felelősségi rendszere van-e (vagyis elegendő a puszta szabályszegés és máris mehet a bírság, vagy vizsgálni kell a tudattartalmat, a szándékosságot, lásd például ahogyan az adatvédelmi hatósági eljárásban a NAIH kiszabja az adatvédelmi bírságot).

Nagyon fontos kérdés (lett volna), hogy mely jogalanyok magatartására terjed ki a szabályozás, kizárólag helyi (vagy helyben tartózkodó) természetes személyekre, vagy jogi személyekre is. A későbbiekben látni fogjuk, hogy ezt a problémát a Kúria Önkormányzati Tanácsa oldotta fel egy döntésével, melyben azt elemezte, hogy az önkormányzat mint a helyi választópolgárok közössége csak arra a közösségre alkothat-e rendeletet, melyben a közösségi együttélés szabályainak betartását elvárja és azok megsértését tilalmazza, vagy pedig a településhez másfajta módon kötődő, ott átutazó, azt bármilyen szempontból használó, más személyek is kötelesek-e betartani a szabályokat.

Megjelenik a különvéleményekben, hogy az AB nem ténybíróság. Nem az indokolásban leírtakat kellett volna vizsgálnia, hanem az Mötv. hivatkozott rendelkezéseinek alkotmányossági aggályait (például „nem lehet azt vélelmezni, hogy a törvény által biztosított széles rendeletalkotási lehetőséget a helyi önkormányzatok visszaélésszerűen gyakorolnák” – ennek vizsgálata ténybíróság feladata lett volna és hivatkozási alap sem lehet). Annak megállapítása sem tartozik a feladatkörébe (szintén ténybírósági hatáskör / feladatkör, nem AB feladat), hogy adott helyi önkormányzat illetékességi területén mi számít helyi sajátosságnak, s hogy ezek aztán megalapozhatják-e a tilalmazott magatartásokat és azok jogkövetkezményeit.

A ténybírósági és az alkotmánybírósági feladatkör hangsúlyozása ugyanakkor érdekes abból a szempontból, hogy az egyik különvélemény kifejezetten hivatkozik az indítványozó ombudsman jelentésére, mely szerint a kormányhivatalok külön jelezték, hogy az Mötv. jogállami garanciáknak nem megfelelő, vonatkozó rendelkezése jelentősen akadályozza, hogy e tárgykörben megfelelően eleget tudjanak tenni törvényességi feladataiknak (értsd: rengeteg a rossz rendelet országszerte). Ez ugyanis szintén olyan tényállítás vagy vélemény figyelembevétele, mely nem szükséges az AB eljárásában az alapprobléma eldöntése céljából.

Most pedig nézzük a napi gyakorlatot a friss ellenőrzések tükrében!

A Pest Megyei Kormányhivatal ellenőrzési gyakorlatában előfordult többek között az, hogy bár a közösségi együttélés szabályairól szóló helyi önkormányzati rendelet „az ingatlan telekhatárától az úttestig terjedő közterület gondozásáról, tisztántartásáról, szemét- és gyommentesítéséről, lomb gyűjtéséről, a fű vágásáról” rendelkezett, a rendelet hatályát mégis kiterjesztő módon értelmezve magántulajdonú ingatlanon található, elhanyagolt fákkal kapcsolatban is értelmezték és alkalmazták az önkormányzatnál. Saját ingatlanon belül található növényzet karbantartásával kapcsolatban az idézett szakasz alkalmazása nyilvánvalóan nem helytálló. Lehetséges eljárási megoldás a 346/2008. (XII. 30). Korm. rendelet vagy a helyi környezetvédelmi rendelet alkalmazása, ezek alapján pedig igazságügyi kertészmérnök szakértő kirendelése, hogy a magántulajdonú ingatlanon található fák veszélyeztetnek-e élet- és vagyonbiztonságot. Amennyiben igen, az ingatlantulajdonos költségére elrendelhető a szükséges kivágás vagy csonkítás, a szakvélemény költsége mint eljárási költség szintén őt terheli.

Előfordult szintén Pest megyében, hogy adott önkormányzat a helyi rendeletében előírta, hogy „az ingatlanon, valamint annak telekhatárától az úttestig terjedő közterületen gondoskodni kell arról, hogy a fás szárú növények (a fák kivételével) magassága ne haladja meg a 80 cm-es magasságot”. A kormányhivatal szakmai véleménye szerint az Mötv. 13. § (1) bekezdés 2. pontja szerint kötelező közfeladatnak minősül a közterületek kialakítása és fenntartása. Az 1/1986. (II. 21.) ÉVM-EüM együttes rendelet 6. § (1) bekezdése alapján a lakosság – mint érintett ingatlantulajdonos – alapvetően a közterület tisztántartására köteles, a Kúria Önkormányzati Tanácsa (Köf.5.015/2012/6.) is ezt állapította meg: „az önkormányzat túllépi a hulladékról szóló 2012. évi CLXXXV. törvénybeli felhatalmazás kereteit, ha a tisztaság fenntartásán túl további kötelezettségeket ró a lakóközösségre”. Mi lehet itt a lehetséges megoldás? A 30/1998. (IV. 21.) MT rendelet 32. § (3) bekezdése alapján a közlekedési hatóság a közútkezelő kérelmére a beláthatóságot veszélyeztető növényzet eltávolítását rendelheti el.

Érdekes jogeset volt szintén Pest megyében az, amikor a helyi rendelet azt szabályozta, hogy „lakóövezetben vagy annak határától mért 200 méteres távolságban, nem lakóövezeti területen lévő lőtéren hétköznap 10.00–12.00, délután 15.00–17.00 óra közötti időszakon kívül, illetve heti pihenő- vagy munkaszüneti napon tilos a lőgyakorlat”. A kormányhivatal szakmai véleménye szerint az 1995. évi LIII. törvény 46. § (1) bekezdés c) pontja alapján lehetőség van helyi környezetvédelmi rendelet megalkotására. Ugyanezen törvény 48. § (1) bekezdése alapján az önkormányzat szabályozási lehetősége „nagyobb mértékben korlátozó” környezetvédelmi előírásokra terjedhet ki. Az 1991. évi XX. törvény 85. § (1) bekezdés c) pontja alapján az önkormányzat helyi zaj- és rezgésvédelmi szabályokat állapíthat meg, a 284/2007. (X. 29.) Korm. rend. 1. § (2) bekezdés alapján pedig világos, hogy mely tevékenységekkel kapcsolatban igen, illetve mely tevékenységekkel kapcsolatban nem szabályozhat helyi rendeletben. Az önkormányzat szabályozási lehetősége a közterületi rendezvényekkel kapcsolatos és magánszemélyek háztartási igényeit kielégítő tevékenységekkel kapcsolatos zaj- és rezgésvédelmi szabályokra terjedhet ki. Ennek alapján megállapítható, hogy a nem katonai célú lőtér szabadidős/sport/szórakoztatási célú, így nem képezheti szabályozás tárgyát. Mi lehet a megoldás? A 27/2008. (XII. 3.) KvVM-EüM együttes rendelet 1. melléklete alapján jegyzői hatáskörben vizsgálható zaj- és rezgésvédelmi szempontból a sport, szórakoztató és szabadidős tevékenység. Figyeljük azonban meg, hogy a kifogásolt helyi rendelet az időtartamot szabályozta, nem a zaj- vagy rezgésvédelemmel kapcsolatban valamilyen értékhatárt! A 49/2004. (VIII. 31.) BM rendelet 1/B. § (2) bekezdés a) pontja alapján a rendőrkapitányság ellenőrizheti a lőtérszabályzatot (melyben a nyitvatartási idő is szerepel – melyet eleve úgy kell megalkotni, hogy tekintettel kell lenni a környezetre!).

Még mindig Pest megyében járunk: a helyi rendelet szerint tilalmazott és eredeti állapot helyreállítására kötelezhető az, „aki nem gondoskodik ingatlana előtt a már meglévő és az újonnan telepített növényzet folyamatos gondozásáról”. A kormányhivatali szakmai vélemény szerint a 346/2008. (XII. 30.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdése alapján a használó köteles gondoskodni az ingatlanon levő növényzet szakszerű kezeléséről és pótlásáról, a 2. § (4) bekezdés alapján a használó itt az önkormányzat, ez az önkormányzati kötelezettség így nem telepíthető tovább. A Jövő Nemzedékek Országgyűlési Biztosa JNO-257-2010. számú állásfoglalása is ugyanezt állapítja meg: „a gallyazás indokoltságának és szükséges mértékének megállapítása különleges szakértelmet igénylő feladat, ezért elvárható, hogy az önkormányzat a munkálatok megkezdését megelőzően és az alatt is kertészeti szakember közreműködését vegye igénybe”.

Slágertéma a mai napig a szabálysértési tényállások „újraszabályozása” helyi rendeletekben, vezető duplikáció országszerte a „zöldterületre gépjárművel vagy más járművel behajt, beáll, beparkol” magatartás tilalmazása. Ezt a magatartást a szabálysértési törvény 224. § (2) bekezdése már tilalmazza. A jogalkotási törvény 3. §-a alapján a szabályozás nem lehet indokolatlanul párhuzamos vagy többszintű, a Kúria Önkormányzati Tanácsa (Köf.5.011/2020/5.) véleménye szerint indokolatlan párhuzamosság keletkezik az ilyen típusú szabályozás kapcsán a két jogszabály között, amely így a közúti közlekedésre vonatkozó szabályozást felhatalmazás nélkül indokolatlanul többszintűvé teszi; ugyanazon cselekmény miatt a szabálysértési tényállás megszegése okán helyszíni bírság kiszabására, a helyi önkormányzati szabályozásban foglaltak szerint pedig közigazgatási bírság kiszabására van lehetőség. Tekintettel arra, hogy a már korábban megalkotott szabálysértési tényálláshoz és az ehhez kapcsolódóan megteremtett helyszíni bírságolás lehetőségéhez tapad utólag a helyi önkormányzati rendelet újabb bírságolási lehetősége, azt meg kell semmisíteni.

Most, hogy már ennyi mindent tudunk róla, feltehetjük a kérdést, hogy mire való egyáltalán ez a jogintézmény.

Létezik-e egyáltalán olyan tilalmazható magatartás, melynek minősége megüti azt az ingerküszöböt, hogy szankcionálhatóvá tegyük egy helyi rendeletben, és még nem jutott eszébe más jogalkotónak a közigazgatási jogban vagy a szabálysértési jogban?

Mint korábbi szabálysértési jogalkalmazó, akinek 2012-ben páratlan lehetősége nyílt arra, hogy ezentúl birtokvédelmi ügyekkel (is) foglalkozzon, hiszen „kihúzták alóla” a hatáskört, még mindig a szemem előtt lebegnek azok az ügyészi állásfoglalások, melyekkel 2012 előtt a kerületi ügyészségek bennünket segítettek.

Az egyik kifejezetten azzal foglalkozott, hogy a garázdaság tényállás micsoda csodaszer akkor, amikor már semmilyen más tényállásba nem tudunk valamit beszorítani.

Lehetséges lenne tehát, hogy az országszerte 3200 önkormányzat által megalkotott, kis túlzással 3200-féle helyi rendeletet ki lehetne váltani egyetlen szabálysértési tényállással, a garázdasággal?

Azon túl, hogy mire jó, vagy egyáltalán jó-e valamire az Mötv.-beli felhatalmazás, az is hangsúlyos probléma volt kezdetben, hogy kikre vonatkozhat a helyi szabályozás.

Az Mötv. 8. § (1) bekezdése alapján a helyi közösség tagjai a helyi önkormányzás alanyaként kötelesek betartani és betartatni a közösségi együttélés alapvető szabályait, a 8. § (2) bekezdés adja a rendeletalkotási felhatalmazást, a 143. § (4) bekezdés d) pont szerint pedig az önkormányzat rendeletben szabályozza az alapvető szabályokat és elmulasztásuk jogkövetkezményeit a témánkat képező jogterületen. Az Mötv. Indokolása szerint a képviselő-testület a helyi közösség tagjai számára foglalja rendeletbe a szabályokat, az Mötv. 2. § és 3. § szerint pedig a helyi önkormányzás alanya a helyi választópolgárok közössége. Hogy például rám, aki csak áthalad egy önkormányzat közigazgatási területén, de nem ott lakik, így nem is tagja a helyi választópolgárok közösségének, ugyanúgy hatálya van-e a helyi szabályozásnak, igen jó kérdés. A Kúria Önkormányzati Tanácsa (Köf.5.034/2015/3.) oldotta fel a problémát egy olyan típusú magyarázattal, melynek lényege szerint, a választópolgárok közösségéhez a választópolgári körön kívül álló személyek is beletartozhatnak, hiszen többek között tőlük is elvárható, hogy betartsák a településen irányadó szabályokat. A közösségi együttélés szabályait az is meg tudja sérteni, aki nem rendelkezik az adott településen választójoggal, az Mötv. 8. § nem zárja ki, hogy más természetes személyekre vagy akár jogi személyekre is kiterjedhessen egy rendelet hatálya.

Az ilyen típusú álláspontok engem egyébként mint „egyszeri jogalkalmazót” azért szoktak megzavarni, mert ha egy adott szabály, ami szól valamiről egyébként „nem zárja ki” az ellenkezőjét, kezdem nem érteni a szabály megalkotásának indokoltságát.

Birtokvédelmi jogalkalmazói gyakorlatomból hozom azt a példát, mely szerint a birtokvédelmi kormányrendelet az alapeljárási szakaszban meghatározza azokat a konkrét Ákr. szakaszokat, melyeket alkalmazni enged. Hogy nem tudunk idézni, hiánypótoltatni, rendbírságolni a birtokvédelmi eljárásban, az azért van, mert a kormányrendelet nem sorolja fel ezeket az Ákr. szakaszokat mint alkalmazandó szakaszokat. De – és itt jön a varázslat –, ismerek olyan jogalkalmazót, aki teljes nyugodtsággal és derűvel idéz birtokvédelmi ügyekben, hiánypótlást ír elő, ahhoz jogkövetkezményt fűz, mert azt mondja, hogy a birtokvédelmi kormányrendelet ugyan nem sorolja fel az alkalmazandó szakaszok között ezeket, de nem is zárja ki! Ugyanakkor gondolom, ha az egész Ákr. aggálytalanul alkalmazható volna már az alapeljárási szakaszban (most itt élesen elkülönítve a végrehajtási szakasztól, ahol ugye az Ákr.-t a Vht.-val összhangban együtt kell alkalmazni és amennyiben az Ákr. végrehajtási fejezete megkívánja, az Ákr. alapeljárásnál fejtegetett szakaszait is, így például a hatósági ellenőrzés szakaszt is), akkor nem sorolta volna fel a jogalkotó azt a három konkrétan megjelölt szakaszt, amelyet ezzel a logikával akkor „még inkább”, fokozottabban kell alkalmazni, mint a többit.

A jogalkalmazásban, ami egyesek számára nyilvánvaló, az mások számára nem az, többek között ezért is lenyűgöző tevékenység a jogalkalmazás művészete. Sok önkormányzatnál problémaként merült fel, miután megalkották a közösségi együttélés szabályainak megsértését kifejtő anyagi jogi tényállásaikat, hogy ezekhez milyen eljárásjog tapadjon: kell-e alkalmazni az Ákr.-t, kell-e alkalmazni a szankciótörvényt. A szankciótörvénytől egyébként sokan vártuk a megváltást, hogy többek között olyan alapfogalmakat tisztázzon, hogy – ha egyrészt ez az új jogintézményünk valamiféle vigaszági szabálysértés-pótlás, akkor – a felelősség objektív vagy szubjektív alapon megítélendő. Sokakat zavart meg az a szakasz az Mötv.-ben, hogy a 142/C. § (1) bekezdés szerint a kötelezettségek elmulasztása esetén közigazgatási szankció állapítható meg, a 143. § (4) bekezdés d) pont szerint pedig a szankciókról rendeletben kell dönteni. A szankciók köre ugyanakkor csak az lehet, amelyekről a szankciótörvény említést tesz. Vagyis a figyelmeztetés, közigazgatási bírság, tevékenységtől eltiltás, elkobzás körén túl más, sajátosan egyedi települési szankció nem alkalmazható.

A szankciókiszabást befolyásolja még az az adóigazgatási szempontú praktikum, hogy a 2017. évi CLIII. törvény 106. § (1) bekezdése alapján a legkisebb adók módjára behajtható összeg 10 000 Ft. Szintén kihívást jelentett sok önkormányzatnál a helyszíni bírságok alkalmazása is a szankciótörvény tükrében. Bár állatvédelmi hatósági eljárással kapcsolatban, de a helyszíni bírságokról írtam egy cikket korábban itt az újság hasábjain (Jegyző és Közigazgatás, XXIV. évfolyam, 1. szám; jegyzo.hu/tapasztalatok-az-egy-eves-allatvedelmi-helyszini-birsagrol/), ezzel kapcsolatban tehát tudom, hogy miféle kihívásokkal kell számolni: tudni kell a pontos tényállást, melyet az ügyfél megszegett, és az azért kiszabható tarifa a legmagasabb kiszabható bírság maximum negyede lehet. Lehet tehát ennél kevesebb is, a negyedes érték a plafon.

Végezetül a Békés Megyei Kormányhivatal szakmai segítségnyújtása alapján néhány típushiba önkormányzati rendeleteknél, azaz milyen tényállásokat szabályoznak „újra és újra” az önkormányzatok duplikáltan:

• közösségi együttélés szabályainak megsértése is és szankcionálható a 271/2001. (XII. 21.) Korm. rendelet 2. § (2) bekezdése alapján is (hulladékgazdálkodási bírság) a tilalmazott cselekmény adott településen,
• közösségi együttélés szabályainak megsértése is és szankcionálható a 104/2017. (IV. 28.) Korm. rendelet 8. § (1) bekezdése alapján is (reklámhordozóval kapcsolatos településképi eljárás) a tilalmazott cselekmény adott településen,
• közösségi együttélés szabályainak megsértése is és szankcionálható a 284/2007. (X. 29.) Korm. rendelet 4. § (1) bekezdése alapján is (zaj- és rezgésvédelmi bírság) a tilalmazott cselekmény adott településen,
• közösségi együttélés szabályainak megsértése is és szankcionálható a 383/2016. (XII. 2.) Korm. rendelet 5. § alapján is (állatvédelmi bírság) a tilalmazott cselekmény adott településen,
• közösségi együttélés szabályainak megsértése is és szankcionálható a 210/2009. (IX. 29.) Korm. rendelet 2. § a) és b) pontjai alapján is (kereskedelmi hatósági ügyek) a tilalmazott cselekmény adott településen,
• közösségi együttélés szabályainak megsértése is és szankcionálható az 1999. évi XLII. törvény 2/A. § (1) bekezdése alapján is (nemdohányzók érdekei védelmében dohányzásmentes területek kijelölése) a tilalmazott cselekmény adott településen.

Több esetben a jogsértő állampolgár bírságot kapott a közösségi együttélés szabályainak megsértése miatt és a gondolatjelek mögött felsorolt, speciális tényállásokat szabályozó jogszabályok alapján is – ez mindenképpen kerülendő, de nyilvánvaló, hogy országszerte sok önkormányzat folytat ilyen gyakorlatot és sok esetben a kormányhivatalok ellenőrzési kapacitása nem tudja lefedni az illetékességi területükön működő képviselő-testületek hibás jogalkotását és a polgármesteri hivatalok hibás jogalkalmazását. Ha az ügyfél nem tájékozott, vagy nem hajtja az „igazságtalanság érzete”, hogy ugyanazért kétszer is megbírságolták, rajta maradnak a szankciók és nemfizetés esetén nyilvánvalóan behajtják rajta. Kerüljük el ezt a helyzetet, amennyiben lehetséges, és gyakoroljunk önkritikát: vizsgáljuk át saját rendeleteinket, hogy akár a cikkben említett típushibák előfordulnak-e nálunk.