Meleg van. Nagyon meleg. Mit tegyen az ember a délutáni forróságban, ha már zavarja a pancsoló fiatalok hangzavara és már egy icike-picike kultúrára is vágyik? Megmondjuk: vegyen két nagy üveg ásványvizet, egy halom friss citromot, meg sok-sok jeget. Ejtse útba az első jobb videotékát és vegyen ki pár Chaplin filmet. Otthon készítse el a jeges limonádét, árnyékolja be a nagyszobát, ölelje át párját a kanapén, és indítsa el a DVD lejátszót.

Igen, Chaplin filmet kölcsönözzön. Chaplint, aki még a múlt század előtti században született, legismertebb filmjeit nagyon-nagyon régen, hetven-nyolcvan éve, Amerikában, még fekete-fehérben készítette, de soha nem lett amerikai állampolgár. Nem engedték meg neki. Tudtuk ezt róla?
Igen, Chaplin filmet kölcsönözzön. Mert Chaplin mindent tudott a filmről, az ő filmjei ma is élnek. Nála minden mozdulatnak oka van, minden jelenet nyíl egyenesen visz a végső kérdés felé. De mi is Chaplin kérdése? És ad-e választ, és ha igen, milyen választ ad a saját kérdésére?
A Chaplin filmek modellje egyszerű: filmjei a (politikailag korrekt terminológiával szólva) „nem túl daliás” és „nem igazán gazdag” férfi, a Csavargó és egy igazán üde, igazán fiatal, a filmek elején ugyancsak igazán nagyon szegény Lány történetét mesélik el. A Csavargó segít a fiatal nőnek, aki e segítség révén sikeres lesz. De hogyan fejeződnek be a történetek? Lesz-e a csavargónak jutalma? Lesz-e vajon happy end?
Előre megmondjuk: soha nem lesz. Chaplin filmjein ma is, sokadszor megnézve is, nagyon jókat lehet nevetni, pedig a történetek szomorúak. A filmek végén a Csavargó és az ifjú hölgy, kibe a szegény szerencsétlen férfi mindig őszintén belészeret, soha nem lesznek egymáséi. Az ifjú hölgy bizony mindig a daliás szép ifjút, álmai hercegét fogja megszeretni. Eközben a Csavargó minden esetben ártatlanul bűnhődik más helyett: őt kergetik meg zsebtolvajnak nézve, és néha még börtönbe is kerül olyan bűnért, amit el sem követett. Mindenki rajta nevet, a lány, akit megszeretett, az ő segítségével megy férjhez: máshoz. Ha férjhez megy.
Nagyvárosi fények (1931)
Ez talán Chaplin legjobban „összerakott”, legmegkapóbb filmje. A Nagyvárosi fények semmi másról nem szól, mint a valóság elfogadásáról. A „hivatalos” szakmai vélemény szerint a film azt sugallja, hogy a „szerelem vak”, de az ajánló szerint csak egyetlen kérdést feszeget: jobb-e látni a valóságot?
Miért ismerünk végig magunkra? Sem a Csavargó, sem a vak lány alakja nem hasonlíthat miránk. A filmen mégis folyamatosan azokkal az alakokkal találkozhatunk, akiket nap, mint nap látunk magunk körül. Már rögtön a film indításakor megdöbbent a képmutató polgármester, az álszent úrinő, akikről csak a ruházatuk alapján mondjuk meg, hogy a harmincas években élnek. Mozgásuk, viselkedésük, hanghordozásuk tökéletesen „korszerű”. Sajnos… De a Csavargó első megjelenése is azonnal kettős tanmese: addig nézegeti „feltűnés nélkül” a meztelen női szobrot, míg csaknem belezuhan egy hatalmas gödörbe, és kis híján elsétál a gyönyörű, élő, hús-vér lány mellett.
És kezdődik a félreértések sorozata: a vak lány egy autó ajtajának hangja alapján milliomosnak gondolja a Csavargót, a gazdag ember, aki jó dolgában öngyilkos akar lenni, hol felismeri, hol nem a Csavargóban élete megmentőjét, de biztosan soha semmit sem tud a vak lány vagy a szegény Csavargó gondjairól. De a Csavargó értelmetlen álmodozása is folyamatosan megkapja megérdemelt jutalmát hol egy vödör hideg víz, hol egy fejére ejtett virágcserép formájában.
A más filmekben elviselhetetlenül primitív helyzetek Chaplin esetében félelmetesen életszerű, „kemény” üzenetek. A gazdag embernél a nők az asztalon táncolnak, miközben a szegény vak lány nyomorog. Sematikus? Az lenne, ha… Mert mit tesz a szegény lányból lett feltűnően elegáns boltos-kisasszony, amikor a még saját magához képest is nagyon „szakadt” Csavargóban ismeri fel azt a férfit, aki életét megváltoztatta, akit oly hosszú időn át, mint imádottat várt? Vajon lesz-e bátorsága elfogadni (a más bűne miatt) a börtönből éppen kiszabadult nyomorultat? „Igen, látok”. De milyen hangsúllyal lehet ezt mondani? Ebben a hangosfilmben ezt még a nézőnek kell kitalálni!
Rivaldafény (1952)
Húsz év eltelt, ez már igazi hangosfilm és a csetlő-botló főszereplő már nem a Csavargó. Itt az öreg bohóc a főhős, aki jóságával és önzetlenségével meghódítja a nagyon tehetséges fiatal balerinát, majd átengedi a fiatal zeneszerzőnek. Ennyi. A film közepéig még gondolhatunk arra, hogy ez ismét semmi több mint még egy nagyon egyszerű Cyrano történet. Ahogy el is hangzik a filmben: „Cyrano de Bergerac, az orra nélkül.” De itt sokkal többről van szó.
Az öngyilkos (és egy férfi által az életnek visszaadott) fiatal nő alakja a mai divatos íróknak is kiemelten hálás témája. De a mai írók mennyivel kevesebbet tudnak az okokról! Vagy mennyivel kevesebbet mernek megírni, miközben „nagy merészen” egészen intim részleteket is papírra vetnek! „Nem akarok felnőtt lenni!” Hányszor gondolunk erre! Hányszor szeretnénk kimondani, de nem merjük! Chaplin táncosnője kimondja.
„Eljátszom a bohócot”: Igen, legtöbbször mi is bohócot csinálunk magunkból a megélhetésért vagy valaki kedvéért, akit fontosnak tartunk. És a művész csak addig él, amíg dolgozhat. Vagy még addig sem: az ember, a művész életében mindig akad valami, amit már nem tud megvalósítani.
„Elolthatod a lámpákat”: Az öreg bohóc egyedül marad. A magány végleges. És a film vége is erről szól: az öreg bohóc meghalt. Mint a film legelején olvashattuk. „… távozik az idős, jön a fiatal.”. Ilyen egyszerű. Chaplin gondolatai ilyen egyszerűek?
Beesteledett
Mire a filmeket végignéztük, lehűlt az idő. Legfőbb ideje felébreszteni ölünkben szendergő párunkat, felvenni kötött-kabátunkat és egy hatalmasat sétálni a fénylő csillagok alatt. Közben elgondolkodni azon, hogy Chaplin filmjeiben miért is nincs soha igazi happy end? Vajon a mi életünkben van?