Külföldön járva magyar beszédet hallva általában felkapjuk a fejünket, „nocsak még itt is magyarok?” Brüsszelben ez egyre kevésbé tölti el csodálkozással a hosszabb-rövidebb időre ott tartózkodó magyart, hiszen az uniós intézményekben (és persze más, itt székelő szervezetekben) dolgozó magyar száma ugrásszerűen megnőtt az elmúlt két évben.

Nehéz dolog egy brüsszeli álláshoz hozzájutni. Visszatérni sem könnyű a magyar közigazgatásba.
A csatlakozási szerződés aláírása óta a magyarok szép számmal, az arányainkat tekintve az átlagnál nagyobb számban kaptak álláslehetőséget az uniós intézményekben. A három nagy foglalkoztatási kategória, (1)az ún. „Founctionnere”-ek, (2) a szerződéssel, meghatározott időre foglalkoztatottak és (3) a nemzeti szakértők mindegyikében igen jól reprezentált Magyarország. A számok tehát impozánsak, kérdés, hogy a magyar közigazgatás hogyan tudja hasznosítani az itt felhalmozott humán erőforrást.
A fenti kategóriák közül az első kettő uniós alkalmazott, míg a nemzeti szakértők magyar köztisztviselői státuszban vannak, de munkáltatójuk meghatározott időszakra az adott uniós intézmény (Bizottság, Tanács, Parlament). A meghatározott időszak (maximum 4 év) elteltével pedig (uniós tapasztalatok szerint 80 %-ban) visszatérnek a nemzeti adminisztrációba.
Az elsőként kijutott magyar nemzeti szakértők ebben az évben térnek haza, így érdemes elgondolkozni arról, hova is érkeznek vissza.
A magyar közigazgatás az elmúlt 16 évben minden ciklus elején nagyszabású közszolgálati tervekkel állt elő, azonban a közigazgatási humánerőforrás gazdálkodás (a kormányzat szintjén) lényegében nem működött, illetve a főtisztviselői kar létrehozásában kimerült. Nem születtek arra tervek, hogy mikor, milyen szaktudásra, milyen feladatokra (projektekre) kell készülniük a minisztériumoknak, nem volt egyszerű rátalálni az adott tapasztalatokkal rendelkező köztisztviselőkre.
Unalommal idézett formula, hogy 2004 óta a magyar közigazgatás egyben az uniós igazgatás része is, azonban a gyakorlatban az uniós feladatok végrehajtása szervezetileg is elkülönült a nemzeti közigazgatási feladatoktól. A közigazgatás előtt álló feladatokhoz használható minőségi szaktudás meglehetősen véges, ha a megfelelő szakmai tapasztalatot, közigazgatási gyakorlatot, idegen nyelvtudást, a vezetői tapasztalatot és a megfelelő szemléletet vesszük figyelembe.
A kormányzati struktúra mai változásával egyidejűleg tehát meg kell teremteni az alábbiakat:
1. Kormányzati humánpolitikai stratégia kialakítása legalább az uniós költségvetési ciklus (2013) végéig, figyelembe véve az összkormányzati feladatokat, valamint az uniós fejlesztési források felhasználására indítandó projektek lebonyolításának humánerőforrás igényeit, illetve a tervezett magyar uniós elnökség (2011) feladatait. A stratégia az összkormányzati feladatok ismeretében meghatározza az ahhoz szükséges humán erőforrás mértékét, szakismeretét és a vele való gazdálkodás módját.
2. Kormányzati humánpolitikai adatbázis kialakítása a Miniszterelnöki Hivatalban, amely naprakészen tartalmazza az elérhető humán erőforrás összes releváns adatát, képes a tervezéshez információkat szolgáltatni mind makró adatokban, mind pedig az adott köztisztviselőre vonatkozóan. (Ma csak hosszas kutakodás után lehet nagyjából pontosan megmondani a külszolgálatban foglalkoztatottak pontos számát.) Ez igen rövid idő alatt megvalósítható, hiszen mind a KÖZIGTAD adatai felhasználhatóak, szoftver pedig rengeteg van a piacon.
3. A kormányzati humánerőforrás gazdálkodás gyakorlati működtetése. A stratégia, illetve a feladatok alapján a számításba vett humánerőforrás hosszú távú tervezése nem jelent mást, mint azt, hogy a köztisztviselő már akár évekre előre láthassa feladatait, mikor milyen másik feladathoz kell váltania. Egy ilyen megoldás esetében persze a főtisztviselői karnak önmagában nem lenne értelme, hiszen valamennyi kormányzati köztisztviselő eleve számolhatna azzal, hogy nem egy minisztériumban tölti ki munkaidejét a nyugdíjig.
A fentiek létrehozása esetén lenne igazán kihasználható az a szellemi tőke, amely például az uniós intézményekben dolgozó nemzeti szakértőknél felhalmozódott, és így a hazatérésük utáni szakmai életút is biztosított lenne. Természetesen a leírtak nem csupán az uniós intézményekben foglalkoztatottakra, hanem valamennyi más külszolgálatban (külügyi állomány, ENSZ, Európa Tanács stb.) lévőkre igaz.
Ez tehát a jövő, remélhetőleg a közeli jövő, addig is azonban napi szinten igénybe kellene venni az uniós nemzeti szakértők tapasztalatait, a Nemzeti Fejlesztési Terv kidolgozásához például hasznos tapasztalatokat tudnak adni.