A kormányzat meghirdette a szociális reformjait. Összetett feladat vár a törvényalkotásra. Az eddigi szabályozás azért volt sikertelen, mert minisztériumi szabályozásként közelítettek a problémához, és nem úgy, hogy összetett társadalmi probléma megoldása a feladat.

A legfontosabb a most már elfeledett elvnek, törvényhozói szinten nem alkalmazott foglalkoztatás elősegítésének, ismét központi hangsúlyt kell kapnia. A szociális ellátó rendszer feladata, hogy integrálja az egyént újra a munka világába, segítse Őt, ha az egyéni családi, erőforrások nem elégségesek. A munkavállalási hajlandóság ellen nevel a jelenlegi szociális ellátórendszer. Egyre növekszik azok száma, akik életvitelszerűen rendezkednek be arra, hogy a létfenntartásukat a segélyekből biztosítsák. Már generációk növekszenek úgy fel, hogy nem látják a szüleiket naponta munkába járni.
A Főváros és a vidék ebből a szempontból is kettéoszlott. Már most látszik, hogy a szociális ellátás területén, nem lehet az eltérő problémákra azonos válaszokat adni. A Fővárosban az alkalmi és az állandó, munkára nagyobb a lehetőség, mint egy elmaradott vidéki körzetben. Egyes településeken, ha meg is van a hajlandóság a munkavállalásra, a körzet hátrányos helyzete miatt nincs elérhető közelségben munkahely. Falvak, kistérségek lakói maradnak munka nélkül, ekkor már a szociálpolitika eszközei nem elégségesek. Kormányzati beavatkozásra van szükség.
A szociális ellátórendszer, reformra szorul azért is, mert áttekinthetetlen, szerteágazó, egyes szektorok közötti kapcsolat minimális. A jogi szabályozás szövevényes, kialakítása a költségvetési, fiskális érdekeket szolgálta nem, pedig az ellátásra szoruló családot.
A szolidaritás eszméje, illetve lehetősége, megszűnt a törvényi szabályozás kiterjedésével. Nincs lehetőség a pénzügyi kényszer és a jogszabályi háttér miatt arra, hogy a település saját hatáskörben döntsön a szegényeiről. Megszűnt az a több évszázados gyakorlat, hogy a kisközösség dönt a rászorulóinak segítéséről. Az adott mikroközösség tudja igazán eldönteni, hogy munkára, természetbeni, vagy pénzbeli támogatásra van szüksége az egyénnek. Az állami és a kisközösségi támogatás egyike sem kizárólagos támogatási forma, együtt kell, egymást erősítve alkalmazni őket. A jelenlegi rendszerben a kettő egyensúlya megbillent.
Az 1993. évi III. törvény megalkotása óta a módosítások ahhoz vezettek, hogy a mérlegelési jogkör, az egyéni élethelyzethez viszonyuló segélyezés egyre kisebb szerepet kap. Mérhető adatokban, standard élethelyzetekben gondolkodott a törvényalkotó. Az eltérő települési sajátosságok, a különböző élethelyzetek, változó családi kötelékekben felmerülő különbségek mérlegelésére nincs lehetőség.
Átgondolt egységes koncepcióra van szükség, mely kiterjed a szociális ellátórendszer egészére. Szektorokon, minisztériumokon, túlnyúló koncepcióra van szükség. Nem megengedhető, hogy a minisztérium szakmája első lobbistája legyen, nem pedig a kormányzati akarat végrehajtója.
Egyik neuralgikus pont a lakástámogatási rendszerünk, mely nem szolgálja a szociálpolitika céljait. Főleg az átpolitizáltsága miatt a lakáshoz való tulajdonosi hozzájutást preferálta a mindenkori kormányzat, a bérlakás támogatásával szemben. Ez a több évtizede meggyökeresedett koncepció a munkavállalók mobilitásának a gátjává vált. A nagyarányú munkanélküliséggel sújtott térségekből a lakhatási támogatások egyensúlytalansága miatt sincs mobilitás, a munkaerő-hiánnyal küzdő térségek felé. A tömegközlekedés hiányossága és az egyéni gépjármű közlekedés magas ára további gátja a foglalkoztatás elősegítésének.
A szociálpolitika és az adórendszer kapcsolata sem egyértelmű. A jövedelemtől függő ellátások az adóbevallási és az adófizetési morál miatt hordoznak veszélyeket. A szociális törvényt megalkotói nem vették figyelembe a magyar valóságot abból a szempontból sem, hogy az emberek ilyen nagy száma vall be, minimálbért vagy ennél kisebb jövedelmet. A szociális ellátásra fordítható összegek közül így kevesebb jut a valódi rászorulóknak.
Az adórendszer átalakítása, már politikai nézet kérdése. Kapjanak kevesebb támogatást a gazdagok, és többet a szegények? Vagy esetleg az adórendszeren keresztül ösztönözzük a gyermekvállalást? A módosabbak támogatását adórendszeren keresztül lehet legkönnyebben érvényesíteni, így a megszüntetésük jogtechnikailag egyszerű. De nemzetgazdasági szinten megbomlott az eltartók és az eltartottak aránya nálunk is, mint mindenhol Európában.
Sajátos gond, a non profit szektor kizárása a szociálpolitikából. A leszakadókra fordítható csekély pénzmennyiség miatt, a segítő és elosztó hálózat működtetésébe be kell vonni az önkéntes segítőket. Nem járható út az, hogy helyi szinten a szociális rendszer működtetése az összes ilyen célú forrás 20%-át is elérheti.
A foglalkoztatási jogszabályokat és a szociálpolitika céljait is egyensúlyba kell hozni. A munkaerő piacon hátrányos helyzetű csoportokat, ilyenek például a tartós munkanélküliek, egészség károsodottak, pályakezdők, idős korúak járulék, és foglalkoztatói adókedvezményekkel kell segíteni az ismételt munkavállalásban.
A feladat akkor lesz sikeres, ha az államigazgatás felső szintje együtt tud működni, mert ha nem, akkor sikerül ismét egy felemás még bonyolultabb rendszert kialakítani.