A Magyar Értelmező Kéziszótár 2003-as második, átdolgozott kiadása szerint a reform politikai jelentése: „A fennálló rendet alapjaiban nem érintő társadalmi, politikai, gazdasági változtatás, újítás.”

Mióta lezajlott 2010. április 25-én az általános országgyűlési választások második fordulója is, megtapasztalhattuk az elmúlt két évtized demokratikus rendszerének legegységesebb politikai erejének első lépéseit. A kétharmados többség nagyon nagy erő, és – mondjon bárki bármit – teljesen alkotmányos és demokratikus módon ad hatalmat a választáson erre felhatalmazottak kezébe.

A választások előtt is gyakran előkerülő téma volt a közigazgatási reform. Sajnos erről évek óta beszélnek a politikusok, de érdemi eredményt nem tudott felmutatni még egyik ciklus sem. Az 1989-1990-ben meghatározott irány nem működőképes. Alapvető (állam-önkormányzat feladatmegosztási rendszerre is gondolva) szerkezeti hibái vannak. Ami nyilvánvalóan azt is jelenti, hogy mélyreható változás elhatározása nélkül nem reformról fogunk beszélni. Reményeink vannak, az eddigi intézkedések azonban csak a felületet karcolták meg. Fontos, hogy egy külön minisztérium (a csúcsminisztérium) jött létre a közigazgatás felügyeletére és fontos, hogy – az előzetes információk szerint – viszonylag hosszas előkészítés után akarnak végleges reform-koncepciót kialakítani.

A veszélyek

Az Országgyűlés 1/2010. (VI. 16.) számú politikai nyilatkozata, amely a Nemzeti Együttműködésről szól, már egyenesen forradalomról beszél. Forradalomról, amely a szavazófülkékben zajlott le.

Azonban a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a forradalom: „a politikai, ill. társadalmi, gazdasági rendszer megdöntésére irányuló (fegyveres) harc.” Választékosabb szövegkörnyezetben „gyökeres átalakulás, fordulat.”

Ezt a dokumentumot az 1140/2010. (VII. 02.) számú kormányhatározat szerint ki is kell függeszteni kötelezően azokban a középületekben, amelyek a kormányzat közvetlen befolyása alatt állnak. Amelyek nem, azokat pedig felkéri a kormány ennek megtételére.

Miért lehet ebben ingoványos talajt látni? Mert egy problémát kétféleképpen lehet megoldani: politikai kommunikációval és szakmai munkával.

A politikai kommunikáció alatt a hatásvadászat eszközeinek alkalmazását értem, ezeket az utóbbi években bőven volt szerencsém megismerni. Ez az út nem visz sehova. Nem mutat fel sem tényleges szándékot, sem elszánt – a változtatás kényszeréhez igazodó – reformot. Ezt hívják a köznapi beszédben „maszatolásnak”.

A szakmai út a változás útja. Sokszor nem hoz azonnali változást, hiszen ez egy reform. Nem forgatja fel az eddigi struktúrát, mivel egy államrendszert, és annak minden integrálódott sejtjét nem hajít félre egyik napról a másikra. Megfontoltan, társadalmi egységességgel a háta mögött dolgozik.
Tehát nem forradalom. Az ugyanis magát a korábbi rendszert teszi semmissé és szükségképpen értékek lerombolásával is jár.

Jegyzőként egyelőre várom, hogy melyik irányt választja a kormány. Amennyiben komolyan fogja gondolni a változtatást, akkor csak a szakmai irány mellett állhat ki.

Egyetlen lehetséges nézőpont maradt

Sokan sokféleképpen közelítenek ma a problémához. A Megyei Jogú Városok Szövetségének jegyzői egy gyors felméréssel és „közfelkiáltással” összeállítottak egy hibajegyzéket, ami a hatályban lévő jegyzői és önkormányzati feladatok hibás mai jogszabályi rendelkezéseit foglalja össze: 55 oldal. Nem kevés, de nyilvánvalóan nem is teljes. Ez a felsorolás nem koncepcionális változtatási igénnyel lép fel, csak jelzi a létrehozott rendszer tarthatatlan mivoltát. Ezt nem lehet rövid úton orvosolni, mert alapvető változásokra van szükség.

Egy rendszer REFORMÁLÁSAKOR három dologra kell odafigyelni:

1. Ki végzi a feladatot? (hatáskörök-feladatok megosztása);

2. Milyen szükséges emberállomány kell hozzá? (szakértelem és humán erőforrás szintjeinek elkülönítése és hozzárendelése a feladatokhoz);

3. Mennyibe fog ez kerülni? (pénzügyi háttér megteremtése).

A feladat- és hatáskörökből kell kiindulni: Az állami feladatot végezzék állami szervek, az önkormányzati feladatokat pedig az önkormányzat szervei. Felmerül a kérdés, hogy akkor mi lesz a jegyző szerepe, és miben merül ki? Hiszen alapvetően a helyi államigazgatás számos feladatát látja el az önkormányzati pénzből finanszírozott jegyző és annak hivatala. Az ehhez kapcsolódó bevételeket pedig „magához vonja” az állam.

A legfontosabb kérdés pedig az, hogy a regnáló politikai erő képes lesz-e hozzárendelni a megfelelő pénzeszközt egy új struktúrához, vagy újra ennek a fiskális szemléletnek esik áldozatul a reform, és ennek megfelelően a józan ész?

Ezekre a kérdésekre helyes válaszokat a szakma bevonásával lehet adni. Reméljük, hogy a komoly ígéretként megjelenő változtatási kényszer a gyakorlati hiányosságokat figyelembe véve tud végül reformot felmutatni.